* Mi érdekelte önt fiatalként? Már akkor egyértelmű volt, hogy az orvosi pályára lép?

— Az általános iskolában a kémia tetszett a leginkább, előszeretettel hajtottam végre a kísérleteket, és gyakran forgattam a Játsszunk kémiát! című gyakorlókönyvet. Csupán a nitroglicerin fogott ki rajtam, azt nem sikerült előállítanom (hála istennek). Már akkoriban megfogalmazódott bennem, hogy orvos szeretnék lenni, hogy másokon segítsek. A tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán végeztem. Az osztályomból is sokan mentek Magyarországra orvosi szakra, a legtöbben Szegedre. Pécsett éltek rokonaim, és annyira megtetszett a város, annyira magával ragadott a hangulata, hogy gyorsan eldöntöttem, oda megyek. Egy ideig a horvátországi Valpovón éltünk a feleségemmel, mert ő ott kapott munkát, én pedig onnan jártam át Pécsre az egyetemre. 1981-ben fejeztem be a tanulmányaimat, és egy évig általános orvosként dolgoztam Valpovón. Ezután Rumán teljesítettem az egyéves sorkatonai szolgálatot, ahol szintén általános és csapatorvosként tevékenykedtem. Amikor átköltöztünk Szabadkára, a munkaakción dolgoztam az akció orvosaként, majd ezután a mentőállomáson voltam mentőorvos. Az emberek azt hiszik, a mentősmunka a szakmai akcióról szól, holott inkább arról, hogy sokkal nagyobb kihívás eljutni a helyszínre, mint orvosolni a problémát.

* Mindig az urológia vonzotta?

— Akkoriban nehéz volt specializációt szerezni, de én valamiért mindenképp a sebészeti ágakban, az urológiában, a fül-orr-gégészetben vagy a nőgyógyászatban gondolkodtam. 1987-ben kiírták a specializációt urológiából, én pedig megpályáztam. Az év májusában kaptam meg az urológiai szakosítást, és másfél évet Zágrábban töltöttem a Vinogradska Bolnica, ma Sestre Milosrdnice Urológiai Klinikáján. Sokat tanultam Ruđer Novak professzortól, aki Zágrábban dolgozott és tanított, és Szabadkára is többször eljött olyan műtétekre, amelyeket mások még nem végeztek. Ő győzött meg arról, hogy Zágrábban magas szintű tudást lehet szerezni, ami be is igazolódott. Ő vezető urológus volt Európában, olyan műtéteket hajtott végre, amilyenekre kevés szakorvosnak volt bátorsága és tudása. Ő vezette be a messze földön híres Urológiai Napokat, melyeken a hallgatóságnak direkt kapcsolata volt a műtővel. Beszélhettünk az operáló orvossal — harmincöt évvel ezelőtt! Amikor 1991-ben visszatértem Szabadkára, akkor kezdtem el urológusként dolgozni a közkórházban. Magiszteri tanulmányaimat Zágrábban kezdtem meg (2 szemeszter, 30 vizsga), majd Újvidéken fejeztem be. Magiszteri disszertációmat A transabdominális és transrektális ultrahang jelentősége a prosztatarák diagnosztikájában címmel 2002-ben védtem meg az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karán. Disszertációmnak abban az időben nagy jelentősége volt a prosztatarák ultrahangos diagnosztikájának fejlődésében.

* Az urológián belül mi volt az a kór vagy állapot, amelynek az orvoslása kiemelten foglalkoztatta?

— Leginkább a húgyhólyag és a vese sebészete érdekelt, a prosztataműtéteket pedig rutinszerűen végeztem. Abban az időben terjedt el, hogy a vesetumorok esetében a teljes vesét és a környezetét el kell távolítani, aminek az operációját az emberek relatív könnyen viselték, és meggyógyultak. A húgyhólyag-eltávolítás már egy komplexebb probléma, hiszen utána meg kell oldani a vizelet útját. Ezt bélkacspótlással hajtottuk végre, és ennek a módszernek az az előnye, hogy nincs külső nyílás, vagyis sokkal természetesebb ez az eljárás, mintha kivezetnénk a vizeletet a hasfalon. A többi orvosi szakághoz hasonlóan természetesen az urológia is fejlődött, amit követni kellett. Amikor a kórház igazgatója voltam, akkor sem hanyagoltam el az urológiát, aktívan dolgoztam, és újításokat is sikerült bevezetni, mint például az uretero-renoszkópiás kőtörést, a radikális prosztataműtétet, illetve Szerbiában először végeztem laparoszkópos uréterkő-eltávolítást Radovan Markovval, aki laparaszkópos sebész. Ma már szinte minden területen használható a laparoszkópia.

* Mekkora kihívás volt a kórházat igazgatni?

— Tizenkét év urológiai munka után Nebojša Rakić, az egészségügyi központ igazgatója felkért, fogadjam el a kórházigazgatói tisztséget. Sokat gondolkodtam rajta, de végül igent mondtam. Ez volt az a periódus (Milošević letartóztatása után), amikor még nem kellett semmilyen pártban lenni ahhoz, hogy az ember funkciót töltsön be. Igazgatóságom alatt (2003—2007) gyümölcsöző és szerteágazó együttműködést építettem ki a szerbiai kórházak mellett több magyarországi intézménnyel és azok vezetőivel is. Külön megemlítendő a Szegedi Megyei Kórház és annak akkori igazgatója, prof. dr. Pajor László, a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és munkatársai, dr. Kisbenedek László és prof. Tenke Péter, a budapesti Semmelweis Egyetem Urológiai Klinikája, prof. dr. Rómics Imre által, akivel sok konferenciát, szemináriumot tartottunk.

* Mit gondol, szükség van az egészségnevelésre?

— Azt látom, sokan nem tudják, hogy az urológia mivel foglalkozik. Azt is mondják, hogy a férfiak nőgyógyászata, mert a férfi nemi szervek betegségeivel is foglalkozik. Tudni kell, hogy a sebészetről vált le, és az urológiai szervek problémáinak a sebészeti megoldását célozza, de idetartozik még a vese és a húgyhólyag betegségeinek a diagnosztizálása és gyógyítása, emellett a gyulladások kezelése. Sokan nem tudják, hogy a férfi meddőségi problémáját is az urológus kezeli, sokkal könnyebb és egyszerűbb a férfit kivizsgálni, mint a nőt. Úgy gondolom, fontos az emberek tájékoztatása, hiszen ezáltal tudják, hogy milyen tünetekkel kell orvoshoz, illetve urológushoz fordulni. A kezdetektől fogva számos előadást tartottam, és interjúkat adtam a médiának különféle urológiai betegségek kapcsán, amit ma is aktívan végzek.

* Az egészségügyben dolgozók ritkán kapnak elismerést. Az ön munkáját eddig hogyan ismerték el?

— Jólesik, ha a páciens jelzi, hogy sikeres volt egy terápia, ez szakmailag is nagyon fontos. A koronavírus-járvány emelte az orvosok tekintélyét, sokan ekkor kezdték el becsülni a munkánkat. Kaptam néhány elismerést a pályám során, melyek közül kiemelném a Genersich Antal Díjat, melyet a Dr. Genersich Antal Alapítvány kuratóriuma adományozott Budapesten. Emellett a szerbiai és a vajdasági orvostársaságok díjait is megemlíteném. Nem számítottam a Pro Urbe díjra, meglepődtem, amikor felterjesztettek, de nagy megtiszteltetés számomra. Egyúttal arra is kötelez, hogy folytassam a gyógyítást, az egészségnevelést és a kutatást. Számomra mindig is a beteg volt az első, nem foglalkoztam azzal, hogy elismerik-e a munkámat, vagy sem. Ha nem értem egy nap a betervezett munkám végére, akkor gyakran estig is bent maradtam a kórházban, amikor már mindenki hazament. Soha nem néztem, hogy ki milyen vallású, milyen bőrszínű, ez mind mellékes, a gyógyítás, a beteg az első.

* 2021 tavaszán vonult nyugdíjba. Mivel tölti a napjait?

— Nem hagytam el az urológiát, mert teljes munkaidőben dolgozom Szabadkán a Badawi magánrendelőben, illetve vizsgálok a szintén szabadkai MediGroupban, és azokat a pácienseket, akiket műteni kell, a néhány éve megalakult újvidéki New Hospital nevű intézményben operálom meg, ahol kiváló körülmények között remek csapattal és eszközökkel folyik a munka. Ezenkívül a kertészkedés az, amit nagy szeretettel végzünk a feleségemmel. Követjük a kert és a természet ciklusait, és ha az időnk engedi, akkor évente akár többször is elutazunk Montenegróba az ismerőseinkhez.