home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Akinek Aranyélete van Budapesten
Szerda Zsófi
2016.09.05.
LXXI. évf. 35. szám
Akinek Aranyélete van Budapesten

A szabadkai Kovács Tamás legfrissebb szőke hajkoronája a rajzfilmbeli Johnny Bravóéra emlékeztet, és nehéz elképzelni, hogy éppen ez a hajszín az idei nyár slágere a fiatal színészpalánták körében.


Kovács Tamás (Fotó: Szerda Zsófi)

Természetesen nem is erről van szó. Van, aki felhizlalja magát egy filmszerep kedvéért, van, aki rajzfilmszőkére festi a haját. És ha belegondolunk, a hajfestés kevésbé fájdalmas, mint a hízás vagy a fogyás. Kovács Tamást ugyanis — aki jelenleg a budapesti Szín- és Filmművészeti Egyetem hallgatója — az HBO-s Aranyélet című sorozatban láthatjuk majd hamarosan a képernyőkön.

* Gondolat-Jel Társulat Oláh Tamással és csapatával, aztán a KMV, diákszínjátszó csapatok, majd Budapest. De mindezek előtt ott volt a foci. Mikor vadászott le téged végérvényesen a színház magának?

— Valahol mindig tudtam, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, de magamnak sem mertem bevallani. Akkor jött a KMV, mely meghatározó élmény volt, hiszen ott kaptam először olyan pozitív visszajelzéseket, amelyek arra ösztönöztek, hogy van értelme, ezt kell csinálnom. A másik ilyen erős élmény a Gondolat-Jel Társulattal való közös munka volt, Cocteau Vásott kölykök című darabja. És aztán felvételiztem Budapestre.


Cocteau: Vásott kölykök

* Az Újvidéki Színművészeti Akadémia soha nem szerepelt a lehetőségek között?

— Három opcióm volt. Ha nem Pest, akkor Kaposvár, és ha az sem sikerül, akkor Újvidék. Noha tudtam, hogy minden évben rengetegen jelentkeznek Budapestre, mindenképpen meg szerettem volna próbálni, mert tudtam, hogy abban az évben Zsámbéki Gábor indít osztályt, és számomra nagyon fontos volt, hogy a lehető legjobb emberektől, mesterektől tanulhassak.

* A színművészetis felvételi vizsgákról elég sok rémtörténet kering. Te hogyan emlékszel rá vissza?

— Ha-ha! Hát igen, én is hallottam olyan történeteket, hogy levetkőztetnek, megaláznak és hasonlók. Mielőtt bementem a vizsgára, éppen azon gondolkoztam, hogy de jó lenne ezt és ezt a dalt énekelni, ezt és ezt a monológot mondani, és pontosan így történt. Ugyanabban a sorrendben, ahogyan azt az ajtóban magamnak kívántam. Aztán miközben az egyik monológot mondtam a Csirkefejből, megállítottak, és megkértek, hogy ha már az önéletrajzomban szerepel, hogy focizom, kezdjek el dekázni, és közben mondjam a szöveget. Na ez, mondjuk, elég váratlanul ért. Szóval a felvételi arról szól, hogy az ember pont akkor, abban a pillanatban mennyire rugalmas, mennyire tud instrukciót fogadni, mennyire tud váltani egyik helyzetből a másikba.

* És az első három év hogyan telt?

— Ha fel kellene sorolnom, mit tanultam, nem tudnám megtenni. Ez valahol szomorú és egyúttal szép is. Ha egy zenésznek, egy zongoristának azt mondják, mutasd meg, mit tanultál, akkor leül a zongorához, és megmutatja. Ezt a színészek esetében nehezebb mérni. Szóval nem tudnám megmondani, hogy mit tanultam. Az első év egyszerre volt csodálatos és rettenetes. Nagyon sok inspiráló emberrel találkoztam, már az osztályon belül is, de emellett óriási stressz is volt. Mindig új anyag, a végén már nem mindig tudtam, hogy most jó vagy rossz, amit csinálok. S ilyenkor az önbizalom elég szépen elszáll. Furcsa folyamat, amikor az embert szembefordítják önmagával. Megmutatják neki, hogy milyen sokféle lehet. Nem is megmutatják, inkább elkezd rájönni a dolgokra.

* Több filmben játszottál, sok Kováccsal dolgoztál. Kovács Istvánnal, K. Kovács Ákossal, aki a bátyád, Kovács Lehel színésszel, s ők mind vajdaságiak. Könnyebb filmben szerepelni, mint színpadon?

— Sokan beszélnek róla, hogy kamera előtt kicsiben kell játszani, nem kellenek akkora gesztusok, mint színpadon. Berlinben azonban láttunk egy előadást az osztállyal, a Tannheimer rendezte Tartuffe-öt, s akkor éreztem azt, hogy ha ezt Magyarországon néznénk, mindenki azt mondaná, hogy túl sok. Mégsem éreztük annak, pedig a darab úgy kezdődött, hogy Pernelle asszony (akit egy férfi alakított) áll a színpadon, és két kézzel tépve a haját őrjöng. Nem volt sok, mert mögötte ott volt a színész. És szerintem színpadon és filmen is ez az egyetlen érvényes dolog. De alapjában finomabban kell játszani filmen. A színházban van egy néhány hónapos próbafolyamat, és az előadás maga is egy folyamat. Elkezdődik és befejeződik. Többször kell megcsinálni, fel kell építeni, egy-egy forgatáson néha azt sem tudja az ember, hogy időben, sztoriban hol van. Más koncentrációt igényel a film. Ingmar Bergman mondta: „A színház olyan, mint egy megértő feleség, a film pedig a nagy kaland, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szerető.”

* És a Kovácsok?

— Istvánt nagyon szeretem, megkedveltem. Többször dolgoztam már vele. Érdekes, ahogyan ő instruál, ahogyan a színészekkel foglalkozik. Amikor az Idegen föld című vizsgafilmjét forgattuk, és már lemenőben volt a nap, láttuk, hogy már csak tíz percünk van, hogy befejezzük. Mindenki feszült volt, és éppen az én közelimet vettük volna fel, mely munka egyébként is nehéz volt, a film szempontjából pedig nagyon fontos. Ekkor István teljes lelki nyugalommal odasétált hozzám, és azt mondta: „Figyelj ide, Tomikám. Az van, hogy...” És higgadtan elmagyarázott mindent. Ettől pedig azt éreztem, hogy nincs miért izgulnom, és meg is csináltuk. Kellemes, nyugodt légkört tud maga köré teremteni, és nagyon jól bánik a színészekkel. Ákossal szintén többször dolgoztam, már gyerekkorunk óta filmezgetünk, de ez egészen más, hiszen ő a bátyám, más a kettőnk közötti kapcsolat. Mi nagyon jól tudunk együttműködni. Nem kell túlbeszélnünk a dolgokat, fél szavakból is megértjük egymást.


Idegen föld

* Az idén nyáron játszottál először a Katona József Színházban, illetve a Gyulai Várszínházban is.

— Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea az osztályfőnökeink, a tanár úr pedig megkérdezte, van-e a fiúknak kedvük részt venni a következő darabjában, mely a Minden jó, ha a vége jó című Shakespeare-dráma volt a Katonában. Ez volt az első külsős munkánk. Nagy élmény volt látni a nagy színészeket próba közben, s ott állni egy akkora színpadon. A másik előadást, a III. Richárdot ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, s ott is olyan nagy nevekkel álltunk színpadra mi, fiatal egyetemisták, mint Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő, Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Trokán Nóra. Úgy éreztem, hogy szeretnek és befogadnak bennünket, sok hasznos tanácsot adtak. Jó volt használni és megtapasztalni azokat az energiákat, amelyekkel ők dolgoznak.


MTI-fotó: Rosta Tibor

* Aztán belecsöppentél az Aranyéletbe. Ki keresett meg?

— Emlékszem, hogy az osztálytársaim már a kollégiumban nézték a sorozatot, én viszont azt sem tudtam, miről beszélnek. Ezért végignéztem az egész első évadot. Tetszett, hogy minden szempontból míves. Mátyássy Áron és Dyga Zsombor a rendezői, Áron tanított bennünket, és már akkor sokat mesélt a forgatásról. Ő hívott be többünket is castingra, mely négy körből állt. Végül hárman kerültünk be. Egy színész általában elkeseredik, ha nem ő kapja meg a kívánt szerepet. Amikor azt mondják neki, hogy „ne haragudj, ez most nem sikerült”, miközben valószínűleg egyáltalán nem arról van szó, hogy ő rossz, egyszerűen csak nem ő a megfelelő karakter a szerepre. Nekem ez az első nagyobb filmes munkám. Hollós Endre fiatalkori énjének szerepét kaptam meg. Mi négyen vagyunk fiatalok: ifj. Vidnyánszky Attila, Vaskovics Andrea, Fehér László és én. Nagyon jó partnerek voltak. Sokat kaptam tőlük. Nekem egyébként a színházban és a filmben is az a legfontosabb, hogy ha együtt dolgozom valakivel, mennyi inspirációt kapok tőle. A felkészülés alatt azt is figyeltem, hogy Anger Zsolt, az idősebb Hollós Endre hogyan játszik, hogyan sétál. Imádtam a forgatást. Érezni lehetett, hogy mindenki profi, és tudja a dolgát. És közben arra is rájöttem, hogy akkor tudok jobban, koncentráltabban teljesíteni, ha nagyobb rajtam a nyomás.


Fotó: HBO/Sághy Tímea

* Ha befejezed az akadémiát, hogyan látod, milyen lehetőségek várnak rád Magyarországon?

— Nem is olyan régen létezett egy íratlan szabály, hogy akinek diploma van a kezében, annak kötelesek szerződést ajánlani. Manapság viszont sajnos már nem ez a helyzet. A következő két év előadásaira minél több rendezőt, igazgatót elhívunk, hogy lássák az osztályt, így ha végzünk, remélhetőleg néhány embert szerződtetnek majd. Többen kérdezték már, hova szeretnék menni, vannak-e álmaim. Nyilván van egy-két színház, ahol szívesen dolgoznék, de pályakezdőként talán az a legjobb, ha az ember minél többet játszik, minél több dolgot kipróbál. Én most az előttem álló teendőimre koncentrálok, s igyekszem a tőlem telhető legjobban teljesíteni, utána pedig majd lesz valahogy. Egyelőre még nem izgulok a jövő miatt. Bízom benne, hogy lesz munkám, és sikerül elhelyezkednem.

Sok sikert ehhez és az esti focihoz is!


Fotó: Kiss Zoltán


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..