Az első világháború után a trianoni békeszerződés új határvonalak meghúzását követelte. A madarasi kataszteri községből több mint 5000 katasztrális hold földet hasítottak le Bajmok település javára. A madarasi tanyavilág így a szerb oldalon maradt. Központja egyértelműen a csárda volt, amelyben bálokat, színielőadásokat, táncmulatságokat is rendeztek, és néhány szobát fenntartottak az átutazók számára is.
A környékbeli gyerekek a madarasi iskolába jártak. Az egykor tekintélyes méretű épületre ma már csak a romok emlékeztetnek. Az 1970-es évek elején tartották meg az utolsó órákat az iskolában: később létszámhiány miatt elmaradt a tanítás. A tanyavilágból ugyanis sokan beköltöztek Bajmokra, elsősorban kényelmi okokból.
— Én a mai napig nem láttam sehol ilyen szép tájat, mint Madaras, pedig éltem már sokfelé — mondja Forczek József. — Két bolt, két kocsma, két daráló, egy kovács- és egy bognárműhely... Ezen a területen régen körülbelül 370 lakos élt. Ennyi minden másnak sehol sem jutott, mint amennyi nekünk, madarasiaknak. Olyan nép élt itt, mint sehol máshol. Senki nem figyelte, hogy ki a bunyevác, ki a szerb, ki a magyar, ki a német, mindenki mindenkinek a barátja volt. Ezt biztosan tudom, mert az én apám volt itt a boltos, a Forczek Pista bácsi. Minden este a bolt volt a helybeliek gyülekezőhelye. Nagyon jól menő üzletünk volt, apám azonban 1939-ben sajnos ágynak esett, súlyos csontbetegséget kapott, amit abban az időben még nem tudtak kezelni az orvosok. 1942-ben meg is halt. Mi már egy évvel a halála előtt beköltöztünk, itt kellett hagynom ezt a szép iskolát is. Elmentünk, a tanyavilágnak pedig csak egy boltja maradt...
Ma az arra járók (ha egyáltalán jár valaki a kietlen tájon) nem is sejtik, hogy milyen pezsgő élet folyt annak idején a környéken. A tanyák többsége tönkrement, a csárda is rossz állapotban van, az iskolából pedig szinte semmi nem maradt. Néhány csupasz fal áll még belőle, omladozó vakolattal. Tető nincs — a cserepeket a tanintézmény megüresedése után néhány évvel ellopták.
Hegyi Mária és Dömők Ilona azt mondják: fáj nekik így látni az iskolát.
— Nagyon szép iskolánk volt, szép termekkel, rendezett udvarral. Megszakad az ember szíve ezt a romhalmazt nézve. Olyan, mintha bomba robbant volna itt. Pedig mi nagyon vigyáztunk az iskolánkra annak idején. A mai gyerekek mások. Nekünk nem volt annyi mindenünk, mint a mai kisdiákoknak. Itt, a tanyavilágban csak a csárda, a daráló meg ez az iskola volt, és ezt nagyon meg kellett becsülnünk. Soha nem lógtunk el az órákról. Amikor akkora volt a latyak a földeken, hogy alig lehetett haladni, gumicsizmában indítottak útnak bennünket a szüleink. Nyáron meg sokszor mezítláb. Nyolc-kilenc kilométert is gyalogoltunk, de nem volt nehéz: egyszerűen így szoktuk meg, muszájból. Volt egy matematikafüzetünk, egy vonalas füzetünk, egy nyelvtankönyvünk, egy ceruzánk és egy törlőgumink. Ennyi volt a felszerelésünk, ezt hordtuk magunkkal.
Tósaki Erzsébet nem sok mindenre emlékszik, de azt tudja, hogy boldogan járt iskolába.
— Elsőtől negyedikig jártam ide. Jó érzés visszatérni, sokan tudják még, hogy annak idején melyik sarokba állította be őket büntetésből a tanító. Nem voltunk mi sem jobbak, mint a mai gyerekek, de sokkal fegyelmezettebbek voltunk. Ha rosszalkodtunk, packát kaptunk, úgyhogy gyorsan megtanultuk, hogy mit szabad és mit nem. De szerettünk iskolába járni. Én szerencsére viszonylag közel laktam az iskolához, nekem csak egy kilométert kellett gyalogolnom. De volt olyan, aki hat-hét kilométert is megtett naponta.
— Az iskolatalálkozó megszervezése körülbelül három hetet vett igénybe — mondja Horák Sándor. — Nagy munka volt ez, főleg ilyen rövid idő alatt. Járkáltam házról házra, telefonálgattam, s az internet is sokat segített a szervezésben. Rokon, ismerős egymásnak adta át az üzenetet, hogy lesz egy ilyen rendezvény, és mindenki, aki valaha Madarason járt iskolába, jöjjön el. 106 egykori diákot sikerült összehívni a 172-ből. Sajnos sokan már nincsenek az élők sorában. Olyanok is akadtak, akik azt mondták, hogy nem kíváncsiak Madarasra. Ez számomra érthetetlen, hiszen ott születtek, ott nevelkedtek... Ki tudja, talán éppen a fájó emlékek miatt nem akartak visszatérni. Örömömre szolgál azonban, hogy a két egykori tanító, Marija Papić — aki a szerb osztályt tanította — és Mojzes Antal elfogadta a meghívásunkat. Ha jól tudom, ma már csak ők élnek a tanítók közül.
— Nagy megtiszteltetés, hogy meghívtak — mondja Mojzes Antal nyugalmazott tanító —, habár egy kicsit fáj a szívem. Látom, hogy az iskolából csak egy romhalmaz maradt. Valamikor ez egy nagyon rendezett iskola volt, és nagyon sok jó gyerek járt ide. Kár, hogy a jó eszű, józan paraszti gondolkodású tanyasi gyerekek közül sokan nem folytatták a tanulmányaikat, befejezhették volna akár az egyetemet is. Akik itt vannak, örömmel fogadtak. Nagyon nagy megtiszteltetés egy tanítónak, amikor érzi, hogy megbecsülik, látja, hogy az egykori kisdiákok közben felnőttek, megházasodtak, és becsülettel felnevelték a saját gyerekeiket. Egy tanító akkor érzi, hogy volt értelme a munkájának, amikor látja: az egykori diákjai megállják a helyüket az életben, a mindennapokban.
A madarasi iskolánál megtartott szabadtéri osztályfőnöki órát a bajmoki Vožd vendéglőben hajnalig tartó mulatság követte.