„Attól a perctől kezdve, hogy először fényképeztem, komolyan fogtam fel ezt a dolgot. Úgy éreztem, mintha mindig valaminek a nyomában lennék. A gép kiegészítő részévé vált szememnek, és többé sohasem váltam meg tőle” — nyilatkozta a Photography folyóiratnak.

Az 1920-as években festészettel foglalkozott, több francia mesternél tanult, majd 1928-tól egy éven keresztül Cambridge-ben folytatott festészeti és irodalmi tanulmányokat. Fényképezni 1931-ben kezdett egy Leica fényképezőgéppel. Fekete szigszalaggal tekerte körbe, hogy álcázza, és ne keltsen feltűnést, amikor fotózik. Ez az egy gépe volt élete végéig, egy 50 mm-es lencsével használta. Állítólag a II. világháború alatt — amikor a hadsereg tudósítószázadának fényképészeként dolgozott — elásta a gépét. 1940 és 1943 között haditáborban raboskodott, de megszökött, megkereste a fényképezőgépét, kiásta, s használta tovább.   

1934—1935-ben egy mexikói néprajzi expedíció fotósa volt, majd New Yorkba költözött, és Paul Stranddel a filmezés technikáját tanulmányozta. 1936 és 1939 között Jean Renoir francia filmrendező asszisztense volt, dolgozott a La vie est à Nous és a La Règle du jeu forgatásán. 1937-ben Herbert Kleinnel dokumentumfilmet készített a spanyol köztársasági hadsereg kórházairól.

Azt szokták mondani, hogy akinek halálhírét keltik, az sokáig él, ami Bressonra is igaz, hiszen az Egyesült Államokban halottnak hitték, és a háború befejezésekor emlékkiállítást rendeztek tiszteletére a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. Végül ő maga segített megszervezni a tárlatot 1947-ben.

1943-ban abból élt, hogy festőművészekről készített portréfotókat. Ő maga is visszatért a képzőművészethez: gouache-képeket alkotott. A gouache egy festékfajta, ebben a technikában többnyire minden szín képes elfedni az alatta lévő színt. Emiatt a technika közelebb áll az olajfestékhez, leginkább a temperához hasonló.

A háború utolsó évében Franciaország és Párizs felszabadítását fényképezte, majd szabadúszóként élt. Jött egy fontos év, hiszen 1947-ben megalapították a Magnum ügynökséget, olyan fotósok társaságában, mint: Robert Capa, David Seymour és George Rodger. Az ’50-es évektől végigfotózta Indiát, Burmát, Pakisztánt, Indonéziát, majd körbeutazta a Szovjetuniót, Kínát, Kubát, Mexikót, Kanadát.

Több alkalommal elnyerte az Award of the Overseas Press Club of America díját. Az 1960-as években dokumentumfilmeket készített brit és német televíziók számára. 1974-től festészettel és rajzzal foglalkozott, kevesebbet nyúlt a fényképezőgép után. Bár ezek az alkotások olyan nagy múzeumok gyűjteményébe kerültek be, mint a londoni Royal College of Art, a firenzei Palazzo Medici és a minneapolisi Institut of Art, a lehetőséget elsősorban a fotóművészetben elért sikereinek köszönhette, és nem a festészeti tehetségének. 2000-ben feleségével, a szintén fotós Martine Franckkal és lányával Párizsban létrehozta az Henri Cartier-Bresson Alapítványt, ahol az ő alkotásain kívül más fotóművészek, filmesek, építészek és grafikusok munkáit is bemutatják.

„Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik. A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért, hogy eredetiséget bizonyítsunk. A fényképezés az élet egyik formája.”