„Ne vegyék szerénytelenségnek, hogyha azt mondom, hogy a komikusi mesterség fennkölt hivatás. Nincs szebb feladat annál, mint a csüggedt, szomorú, gondterhelt embereket felvidítani. Mindenesetre nagyobb embernek tartom a komikust, aki elfeledteti a gondokat, mint azokat, akik a bajokat okozzák. Csodálatos, hogy mostanában az utóbbiak, sokkal jobb pozícióban vannak.” 

Ez a rövid gondolat a magyar filmtörténet legnagyobb nevettetőjének hitvallása. Noha minden lépését, gesztusát, megszólalását a mozinézők hangos nevetése kísérte, élete a legkevésbé sem hasonlított azokra a boldog befejezésű vígjátékokra, amelyekben szerepelt. A felvevőgépnek hála azért mégiscsak egy olyan géniusz képe maradt fenn, aki úgy vált óriássá, hogy folyton kisembereket játszott.

Kabos Gyula 1887. március 19-én született Budapesten, Kann Gyula néven. Szülei — a testvéreihez hasonlóan — őt is polgári pályára szánták, a fiatalember azonban színész szeretett volna lenni, így nevelői tudta nélkül végezte el Solymosi Elek színiiskoláját. Amikor az egykoron Amerikában bokszoló apjának elújságolta, hogy az előadói pályára lépne, akkor nevelője ezt az elhatározását a szó szoros értelmében kiverte az ifjú Gyula fejéből. Persze Kabost a rendszeresen felé repülő atyai pofonok sem térítették el elhatározásától. Tizenöt évesen első fellépése lelépéssel végződött, mivel belezuhant a zenekari árokba, és ráesett egy brácsásra. Az 1920-as években Orfeumokban, lokálokban mókázott, és neve olyannyira közismert lett, hogy a legnagyobb budapesti színházak is számítottak rá. Habár a hangosfilmet Thália szentélye ellenségének tartotta, anyagi okok miatt mégis kénytelen volt elvállalni Schneider Mátyás fuvarozó szerepét Székely István 1931-ben forgatott filmjében.

A Hyppolit, a lakáj átütő sikert aratott, Kabos Gyula pedig filmcsillagként született újjá. A következő hét évben a negyvenes éveiben járó „sztár” szinte az összes jelentős alkotásban feltűnt. Nemegyszer párhuzamosan két remeket is forgatva. 1935-ben nyolcszor válthatott jegyet filmjére a nagyérdemű. 1938-ban pedig Kabos már nem kevesebb mint tizenöt alkalommal állhatott a kamerák elé. E remekei is mind életművének jellegzetes darabjai. A több tucat mű között akadnak olyan klasszikusok, mint a Meseautó, a Kölcsönkért kastély, a Pesti mese, a Pesti lány szobát keres vagy a Papucshős. Egyszemélyes katalizátorként hozta lázba a kor filmgyártását.

Komikusi géniusza a magyar képmesékre irányította a figyelmet, ami óriási teljesítmény volt, a harmincas évek elején ugyanis a hollywoodi történetek még jobban érdekelték a pesti közönséget. A Filmgyár a két világháború közötti időszakban voltaképpen belőle élt, hiszen a filmnézők jegyelővételi bizalma kizárólag rá összpontosult. Sokan gondolták róla, hogy jómódú, mégis filléres gondokkal küszködött. Nála tehetségtelenebb kollégák, akik egy kicsit ügyesebbek voltak, sokkal nagyobb gázsit tehettek zsebre. 1939 januárjában az Egyesült Államokba emigrált, és a deszkákon igyekezett érvényesülni. 1941 szeptemberében egy előadás próbáján rosszul lett, majd kórházba szállították. Két héttel később New Yorkban hunyt el. 

Saját bevallása szerint nagyon szomorú ember volt, csak mániákusan üldözte a vidámságot. Addig sosem nyugodott, amíg nevető arcokat nem látott maga körül. A jókedvcsinálást komoly kötelességként élte meg. Néha pedig még akkor is kényszeres mosoly ült az arcán, amikor igazából sírni lett volna kedve. Mindezek tükrében álljon itt még annyi, kedves olvasók, hogy Kabos Gyula mindmáig a magyar mozgókép megdönthetetlen árfolyamú értéke maradt.