A Fruška gora (magyar nevén Tarcal) egy több mint 25 000 négyzetkilométeren húzódó hegylánc, mely Vajdaság fővárosa, Újvidék közelében helyezkedik el. Immár 37. alkalommal, hagyományosan április utolsó hétvégéjén több ezer ember érkezett ide hátizsákkal, kihívásra éhesen, hogy részt vegyen a Železničar Hegymászó Egyesület által szervezett maratonon.

Április utolsó hétvégéjét sokan már tradicionálisan a Fruška gorán töltik. Ott, ahol megszűnik a városi zaj, és fülünkbe madárcsicsergés, látókörünkbe a természet szépsége, szívünkbe pedig nyugalom költözik.

Ezen a hétvégén több ezer hátizsák telik meg élelemmel és innivalóval, több száz autóbusz pedig elszánt részvevőkkel. Mindannyian a maratonra utaznak.

Újvidéken, ahol az emberek kényelmetlen cipőben és szűk ruhában járnak, most kényelmes öltözékben lépkednek az utcán. Épp nem munkába sietnek, hanem a dugig megtömött városi buszra szeretnének felpréselődni, amely a túrára viszi őket. A tolakodás ezúttal nem okoz feszültséget. Aki nem fér fel az első buszra, nyugodtan vár a következőre. Mindenki jókedvű, hiszen azért kelt fel reggel, hogy a rohanó életét félretéve egy sétára induljon, amelyen kivételesen nem másokkal kell versengenie, ahogyan ezt a mindennapokban megszokhatta. A maraton mottója ugyanis így hangzik: „Nem az a fontos, hogy másokat legyőzzünk, a lényeg önmagunk leküzdése.”

Ezzel a gondolattal a fejünkben érkeztünk a 9 órai megnyitóra, ahonnan útikönyvvel és térképpel a kezünkben elindultunk az általunk kiválasztott szakaszon.

Három társammal együtt a 23 km-es távot választó tömeg után haladtunk. Az erdőbe érve nem volt stressz, nem volt kötelezettség, és ezt mindenkin lehetett érezni. A fákon fehér körbe festett piros szívek jelezték a helyes utat. Ezt figyelembe véve zökkenőmentesen haladtunk a kijelölt útvonalon egészen az első nagyobb emelkedőig, ahol a talaj puhává, csúszóssá változott. Itt egy pórul járt nő feküdt, aki kibicsaklott bokával várta a segítséget.

Számunkra a kihívás itt még nem ért véget. Ha még volt is bennünk aggodalom a látottak után, elfeledtük, amikor megláttuk a tömegben sétáló kutyát, amelyet szinte mindenki megsimogatott. A barátságos ebet elhagyva közvetlen emberekkel túrázhattunk. Ha kellett, útbaigazítottak bennünket, vagy éppen kezüket nyújtva átsegítettek egy-egy akadályon. Idegenek voltak, mégis ismerős lelkek, akikben láttam a jóindulatot, a küzdést a nehéz szakaszok legyőzése közben.

A 23 km-es táv lesétálása közben nem figyeltem rá, fáj-e a lábam, vagy hogy hol piszkos a ruhám. A gondolataim lefoglaltak. Azon járt az eszem, hogy mennyit harcolunk nap mint nap az életünkben. Mennyi kihívással kerülünk szembe, és ez a túra, amelyre önként jöttünk el, segít megmutatni, hogy a küzdelem szép is lehet. A sáros út talán csúffá tehette volna ezt a kirándulást, de ahogy felnéztem, erős fákat láttam, amelyek zöld lombjukkal álltak rendületlenül. Utunkat virágok színesítették, és az utolsó néhány kilométeren mindemellett biztató idézetek tárultak a szemünk elé. Ezeket a gondolatokat embertársaink helyezték el, hogy megkönnyítsék a cél előtti utolsó lépteinket. Ez csodálatos érzés volt, hiszen azt sugallta, hogy nemcsak itt, az erdőben számíthatunk idegenek biztató szavaira, hanem visszatérve a hétköznapokba is megtaláljuk mindezt.

A titok csak ennyi: Nem a mások legyőzése a fontos, hanem a rajtuk való segítés és önmagunk leküzdése, ami által jobbá válhatunk. Emellett pedig nagyon fontos tudnivaló, hogy ne a sáros talajt nézzük, amelyben nehezek a lépteink, hanem emeljük fejünket ennél magasabbra, és így biztosan meg fogjuk látni a szép dolgokat!