Az európai mércék szerint szegénynek azok számítanak, akikre fejenként havonta 598 eurónál kevesebb jut. Európában használatos a „relatív szegénység” fogalma is. Ők azok az emberek, akiknek a havi bevétele nem haladja meg az átlagbér 60 százalékát.

Szerbiában a szociális háló olyannyira gyerekcipőben jár, hogy az illetékes szervek egyelőre kizárólag az „abszolút szegényekkel” foglalkoznak. Ezek azok a polgárok, akiknek havonta kevesebb jut, mint amennyi a létfenntartásukhoz kell. Ez az összeg jelenleg 8500 dinár. A munkanélküliség ilyen mértékű elharapózása következtében azonban ezen az összegen általában többen is osztoznak egy családon belül. Hogy mennyi jut így egy főre? Gyalázatosan kevés. Szerbia lakosságának egyötöde él a létminimum alatt...

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése 1992 decemberében október 17-ét a szegénység elleni küzdelem világnapjává nyilvánította. A Közgyűlés felhívta rá a tagállamok figyelmét, hogy ezt a napot szenteljék a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos konkrét lépések bemutatásának. A kormányközi és a civil szervezetek figyelmét pedig arra irányította, hogy nyújtsanak segítséget a nemzeti kormányoknak a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos tevékenységek megszervezéséhez.

Mindig nagyon meghat, amikor egy szegény sorsú család — nem szégyellve a körülményeket, melyben élni és létezni kényszerül — meghív az otthonába. Hatalmas lelki erő kell ehhez, mert megmutatni, ország-világ elé tárni azt, hogy nélkülöznek, hogy nincsenek meg az alapszükségleteikhez fontos eszközeik, berendezéseik, bizony nem könnyű.

A szabadkai Lebović család tagjai már túl vannak ezen a lelki válságon. Már nem zavarja őket a fényképezőgép, a kérdések, melyeket életkörülményeikre vonatkozóan teszek fel nekik. Készségesen válaszolnak, megmutatják nagyon szerény hajlékukat. Bevallom, nem hittem, hogy a XXI. században élnek még ilyen körülmények között emberek...

A Zorka helyi közösségben járunk, a szőlő- és a veteményeskertek alatt. Egy enyhe emelkedőn, a Bodrogvári Ferenc utca elején egy vert falú kunyhó bújik meg az akácfa lombja mögött. Az alacsony, omladozó építmény jelenleg négy személynek ad otthon. A mindössze három helyiségből álló, családi háznak, de még lakóépületnek is csak nagy jóindulattal nevezhető kunyhón egyelőre nincsenek külső ajtók. Azokat az ajtófélfára felaggatott pokrócok, takarók helyettesítik. A házban olyan alacsony a mennyezet, hogy csak lehajtott fővel tudunk közlekedni. És ez a testtartás egyúttal kifejezi azt a lelki válságot is, amelybe a látottak kényszerítenek. Sok szegénysorban élő családnál jártam már, de ilyen áldatlan körülményekkel most találkoztam először. Elmondani, szavakba foglalni azt a szegénységet, amelyben ez a család él, szinte képtelenség...

Munka nélkül, kiszolgáltatva

Esztike, a negyvenhárom éves édesanya valamikor nehéz fizikai munkát végzett. Erre ráment az egészsége, hat alkalommal műtötték. Azóta munkaképtelen. Az édesapa egy hónapot töltött el a fronton a balkáni háború idején, idegi alapon cukorbeteg lett, azóta rokkanttá nyilvánították. Három felnőttkorú gyermekük közül már csak egy él velük. Ő alkalmi munkákat végez, és az így megkeresett pénzt a családra fordítja.

— A fiunk segítségével sikerült kimeszelnünk a házat — dicsekszik Esztike.

Ezt jó hallani, de ide még oly sok minden hiányzik... Sem fürdőszoba, sem szőnyeg, sem rendesen felszerelt konyha. A tűzfal is leomolni készül. Azt majd — a családfő állítása szerint — ismerősök, barátok még a tél beállta előtt meg fogják javítani.

Szakember segítségére volna szükség...

A család legfiatalabb tagja Sanja. Ő most hatéves, és óvodába kellene járnia. De mivel némiképpen elmaradt a fejlődésben, a szakemberek azt javasolták a szülőknek, hogy speciális oktatási-nevelési intézménybe járassák. Ám az édesanya ezt nem szeretné. Hogy miért? Maga sem tudja. Azt mondja, degradáló, hogy gyermeke speciális óvodába, később pedig ilyen iskolába járjon. Pedig nagy szükség volna szakember segítségére...

Akik régi ismerősökként segítenek

Egy négytagú, budapesti baráti társaság — ezúttal Kollár Albin, Csia György, Bódai András és Frech' András személyében — gyakran jön Vajdaságba, és nagylelkű adományokat hoz szegénysorban élő családoknak, tanintézményeknek. Minden alkalommal, amikor erre vezet az útjuk, meglátogatják Esztikét és családját. Ric Gábor, a Caritas szabadkai szervezetének koordinátora ismertette össze őket, és ez a barátság mindmáig megmaradt. Az úriemberek most is tiszteletüket tették a szerény hajlékban, sőt igen gazdag ajándékcsomagot is hoztak: élelmiszert, ruhaneműt, képességfejlesztő játékokat. Az aprócska termetű édesanyára azon nyomban ráadják a szinte új bundát, mely az adománnyal érkezett. Az asszony örömében szinte táncot lejt. Végre nem fázik majd a télen, ha a városba kell mennie ügyes-bajos dolgaikat intézni! Esztike kerékpárral közlekedik, mert autóbuszra nem telik, gyalog meg túl messze van a városközpont.

A szegény embert az ág is húzza...

A kis család jelenleg havi 9300 dinárból él. A 13 000 dináros szociális segélyt most vonták meg tőlük, mivel az édesapa — betegségéből kifolyólag — a megadott időpontban nem jelent meg személyesen a munkaközvetítőben. Most újra kell indítani minden eddigi eljárást, új orvosi és egyéb dokumentációt kell készíttetni, hogy a kormány újfent elismerje és folyósítsa számukra a szociális segélyt.

— Ha nincs a huszonhárom éves fiunk, aki amiben csak tud, segít nekünk, sokkal nehezebb volna a sorunk — mondja Esztike. — De vannak még jólelkű emberek, és a helyi közösség is segít. Három személyre ingyenebédet kapunk, és alkalomadtán némi ruházathoz is hozzájutunk, természetesen ahhoz is ingyen. Ez már óriási segítség, köszönjük szépen.

Szeretettel a szegénység ellen

Az aprócska, vert falú építményben már duruzsol a kályha, egyelőre még van tüzelő. Noha kinn még enyhe az idő, az omladozó falakon belül bizony hűvös van. Ilyenkor — kiváltképpen egy ágyban fekvő betegre és egy hatéves kislánykára — már fűteni kell. Ha majd megérkezik a zimankó, a három helyiséget egyetlen kályhával nem fogják tudni befűteni. Már csak azért sem, mert ajtó helyett csak egy takaró fogja fel majd a hideget...

Egyetlen villanykörte világít. És egy kis televíziókészülék van a sarokban. Ezt is kapták valahonnan. Kell egy ablak a világra még itt is, az akácfa lombja mögött megbújó, aprócska családi fészekben, ahol a szegénység hallatja erélyes hangját, de a szerető szív dobbanása időről időre lágyabbá, elviselhetőbbé teszi...