Munkáját számos díjjal, elismeréssel jutalmazták. A tárlat apropójából ültünk le a múzeumban beszélgetni, ahol számos, sokak számára ismeretlen dolgot mondott el magáról és tevékenységéről.

— Kisgyerek korom óta nagyon szerettem rajzolni. Nyolcadik osztályban a biológiatanárnőm az év végén elkérte a füzetemet emlékbe, mert olyan szép képekkel illusztráltam a lejegyzett szöveget. Előbb óvónő szerettem volna lenni, de nem volt jó hallásom, ekkor határoztam el, hogy rajztanár leszek. Az első éven a szobrászati munkáim olyan sikeresek voltak, hogy a csoportból a belgrádi akadémiára engem akart elküldeni Jovan Soldatović, a szobrászattanárom, mivel ott nem volt ki a létszám. Engem a pedagógusi pálya jobban vonzott, így maradtam a főiskolán, ahol 1964-ben diplomáztam. A főiskolán kiváló tanáraink voltak, elismert alkotóművészek és jó pedagógusok. Rendszeresen jártunk kiállításmegnyitókra Újvidéken, de még Belgrádba is. A második évben Görögországban voltunk tanulmányúton, ami felejthetetlen élmény lett.

* Mikor kezdett el kerámiával foglalkozni?

— A gyerekekkel sokat agyagoztam. A gyermek az agyagból háromdimenziós alkotásokat készít, ami elősegíti a pontosabb térábrázolást. Ekkor már én is készítettem apróbb tárgyakat agyagból, melyeket a gyerekek munkáival ki is égettem a topolyai gölöncsérnél, Bakos Mihálynál. Közben bekapcsolódtam a kishegyesi Dévics Imre Kerámia-művésztelep munkájába. Az ott készült alkotások már a szakma figyelmét is felkeltették, elismerően nyilatkoztak róluk. Mindez arra késztetett, hogy megpályázzam a Vajdasági Ipar- és Formatervezők tagságát. 1978-ban lettem tagja az egyesületnek, és sok közös kiállításon vehettem részt.

* Sikerült-e összeegyeztetni az oktatói és az alkotói munkát?

— Közben lassan a műhelyem is szépen kialakult, és az iskolában is sikerült beszerezni egy kis, majd később nagyobb égetőkemencét, így az iskolában is, és idehaza is kerámiázhattam. Az iskolától kértem egy alkotói napot, a hétfőt vagy a pénteket, és a hétvégékkel összekapcsolva három napot is dolgozhattam. Ezeken a napokon mentem anyagot vásárolni, és az alkotói munka egyéb teendőit intéztem. Egyszer a topolyai malom Montenegróba szállított lisztet, és mivel nekik is dolgoztam, mondtam, hogy ne fizessenek a kerámiákért, hanem a visszafelé úton hozzanak 100 kg agyagot Aranđelovacról. Mivel a keramikusok rendszerint nagyobb mennyiséget szoktak vásárolni, a sofőrt meggyőzték, hogy az 1000 kg lesz, nem 100. Így végül 1 tonna agyagot kaptam. Az újvidéki Baranyi házaspárnak adtam egy zsákkal belőle, a többit én dolgoztam fel. Kaptam és vásároltam is agyagot Kecskemétről, Kanizsáról, Isztriában az olasz keramikusok mindig megleptek egy csomag vörös agyaggal. Ahogyan számolgatom, megvan másfél tonna az általam feldolgozott agyag mennyisége. A topolyai bank dekorációját is ebből az agyagból készítettem. Ez a kedvenc alkotásom sajnos nem maradt meg, mivel a fal beázott ott, ahol a fali dekoráció volt, és teljesen tönkrement.

* Vannak-e diákjai, akik a nyomdokába léptek?

— Ezt gyakran megkérdezik. Mindig azt mondtam a diákjaimnak, hogy nem művésznek nevelem őket, hanem arra, hogy kifejlődjön a szépérzékük… Persze vannak, akiken láttam a munka folyamán, hogy többre képesek, és olyan az érdeklődésük, hogy szívesen mennének képzőművészeti pályára. Ezekkel a tehetséges tanulókkal külön foglalkoztam szakkörön. Van közöttük néhány grafikus-festő és szobrász. A pályájukon sikeresek, és szeretik a munkájukat.

* Milyen a kapcsolata Baranyi Annával?

— Baranyi Anna első generációs tanítványom volt, nagyon szoros barátság fűz össze bennünket. Művészettörténelmet tanult, melyet Belgrádban kiváló eredménnyel fejezett be. Az egyetem után nem tudott rögtön a szakmájában elhelyezkedni. Mint rajztanár Moravicán kezdett el dolgozni, s hozzám jött el metodikai tanácsokért, rendszeresen járt órát látogatni. Végtelenül lelkes volt, a látottakat pedig az ő óráin is hasznosította. Agyagozott a gyerekekkel, és ki is égette az alkotásokat. Szép emlékeket őriz ebből az időszakból, remélem, a volt diákjai is. Egy év után sikerült neki Szabadkán, a városi múzeumban művészettörténészként elhelyezkedni. Azóta ezen a pályán tevékenykedik. Ő nyitotta meg Újvidéken a Forum klubhelyiségében a kiállításomat 1977-ben és a topolyai tárlatomat 1975-ben. Örömmel fogadtam, amikor őt kérték fel, hogy vállalja el az életmű-kiállításom megszervezését. Nagyon hálás vagyok neki, hogy ilyen szakszerűen és odaadással valósította meg.

* Hogyan határozná meg a művészetét?

— Valójában autodidakta keramikus vagyok. Szerencsémre volt alkalmam a kerámiagyárban is olyan dolgokat tanulni, amelyeket akkor még az akadémián sem tanítanak: öntőformát készíteni, tárgyakat kiönteni. Amikor csináltam egy különleges, szép formát, azt gipszbe öntöttem. Úgy érzem, nagy ajándék, hogy lehetőségem volt Németországban szakemberektől tanulni. Németországi útjaim feledhetetlen élmények voltak, ott látni az agyag útját a kemencében. Az első égetés során, amikor az agyagból cserép vagy terrakotta lesz, alacsonyabb a hőmérséklet, de amikor zománc jön a kiégettet dologra, s másodszorra égetik, az 1100 fokon történik, és szinte fehéren izzanak ezek a tárgyak. Legjobban mégis a korongon szerettem dolgozni, mert az ember ekkor észreveszi, hogy az agyag időnként érdekesen viselkedik. Néha „szót fogad”, de van, hogy makacs. Labdavázáknál előfordult, hogy amikor a korongról le akartam venni a kész művet, a közepe besüllyedt. Ez nekem annyira érdekes volt, hogy a végén meghagytam, sőt, a következő alkalommal gyártottam is ilyen formát. Egy alkalommal, amikor száradtak a vázáim, véletlenül leesett a fölöttük lévő polcról valami, s az egyik vázán hatalmas vágás keletkezett, az alját pedig még mélyebben bevágta. Fogtam ezt, s az egyik oldalát bemélyítettem, majd beragasztottam. A végeredmény úgy megtetszett, hogy ezután a hosszú, cilindrikus vázákat már szándékosan vágtam lágyan ívelő vonal mentén, így keletkeztek a metszett formák. Sokszor tehát a véletlen mutatott egy új megoldást. Szerettem azt a szabadságot, játékosságot, amelyet a kerámia kínált.

* Miként értékeli ezt a tárlatot, és milyen érzés az életmű-kiállítás elemeit nézegetni? 

— Mindig nagyon ragaszkodtam a munkáimhoz, melyek rangos kiállításokon voltak, ahol zsűrizték is őket. Nem mindenki munkája került be a válogatásba, én viszont szerencsére megfeleltem a kritériumoknak. Van egy galériám, ahol őrizgetem ezeket a munkáimat, sőt még a nappalimban is van belőlük. Topolyán is sokan vásároltak tőlem kerámiát. Ha időben meghirdettem volna a tárlatot, bizonyára még gazdagabb volna, így csak tíz személytől kaptam kölcsön a kiállításra munkát. Most azokat a tárgyakat is láthatom, amelyeket eladtam, így kiegészülve van előttem a fél évszázad alkotói tevékenysége.

* Mit üzenne a fiataloknak, akik művészeti pályára készülnek?

— Ritka az az eset, amikor valaki befejezi tanulmányait, és a saját egyénisége, tudása és belső motivációja elegendő ahhoz, hogy értékes alkotással jelenjen meg. A diplomázás után pedig dolgozni, dolgozni kell! Véleményem szerint jó néhány évnek kell elmúlnia, mire kikristályosodik az egyéni stílus, ennek eléréséig sokat kell dolgozni, fejlődni.