Panmindzson — A történet régen kezdődött

A koreaiakat még az ázsiaiak is talányos népnek tartják. A legújabb kori történetük kezdetén japán gyarmat lettek. A XIX. század végétől és a XX. század elejétől a japánok különféle szerződéseket kényszerítettek rájuk, hogy végül szerződés nélkül szállják meg őket 1910-ben. A Koreai-félszigetet a Szovjetunió szabadította fel 1945-ben. Ahogy máshol is, akkoriban Koreában is két hatalmi központ alakult ki, mivel a világon is két szuperhatalom létezett. Északon Népi Gyűléseket szerveztek, kommunista jellegű szervezetek alakultak, a cél az egész Koreai-félsziget megszerzése volt. A kommunisták kínai és szovjet támogatással gyorsan elérték, hogy a polgári és demokratikus erőket a félsziget csücskére szorítsák, így az USA 1950-ben háborút indított.

A szövetségesek az USA vezetésével partra szálltak, köztük például sok török is, és a második világháború zseniális tábornoka, Douglas MacArthur vezetésével visszaszorították az északiakat egészen a mai kínai határig. Ezután masszív kínai támogatással a félsziget közepére űzték vissza a szövetségeseket (közben MacArtur atombomba bevetését kérte, de nem kapta meg az engedélyt). Végül mindkét fél megelégedett a status quóval, noha Észak-Korea valamivel nagyobb és iparilag jóval fejlettebb volt, főleg a nehézipara. 1953-ban foglyokat cseréltek, és elfogadták az ajánlásokat a tárgyalásokról. A Kaszongban elkezdődő, majd Panmindzsonban befejezett megbeszélések eredményt hoztak ugyan, de nem végeredményt, hiszen csak a tűzszünetig jutottak el. Ez jogilag azt jelenti, hogy azóta háborúban vannak egymással. Észak-Korea igazából sohasem mondott le a fegyveres egyesítésről (kb. 1988-tól enyhített). A panmindzsoni asztal még ma is olyan, hogy az egyik felén vannak az északiak, a másikon a déliek. A határvonal a két állam között az asztal közepén húzódik, és ez egyúttal a világ mindenkori legnagyobb pókerjátszmájának az asztala is. A „játék” nagyon nagy tétben folyik. A nagyszerű amerikai elemző és kutató, Zbigniew Brzezinski azt mondta, ha kitörne valahol a harmadik világháború, az egyik lehetséges pont a két Korea térsége.

Kié az ász?

A háború után, 1953-ban mindkét Korea elindult a saját útján. Észak-Korea fölényben volt: több ipar, több nyersanyag. Ráadásul Dél-Korea csak úgy tudta fenntartani biztonságát, ha ott voltak az amerikaiak.

Akkoriban Dél-Koreában az amerikaiak nem kérdezősködtek sokat az emberi jogokról, kemény diktatúra volt, viszont befektetések érkeztek, áramlott a tőke. A koreaiak munkafegyelme rendkívüli, iszonyúan sokat és hatékonyan dolgoznak. Azóta elérték, hogy Dél-Koreát az ázsiai kistigrisek között emlegessék, és a világ egyik legfejlettebb állama lett. Például ma Dél-Koreában a leggyorsabb az internet a világon, és az oktatási rendszerük minden felmérésen az első helyek között szerepel. Délen 1988 óta demokrácia van (az elmúlt hónapokban egészen nagy korrupciós botrányokkal). Észak-Korea pedig látva a fejleményeket a világpolitikában, 1988-ban lemondott a fegyveres egyesítésről. Rájött, hogy ezt nem teheti meg, nincs hozzá elég ereje, csupán zsarolhat. Azóta hol enyhülés, hol a feszültség szítása van jelen Észak-Korea részéről. És mindig úgy, hogy Észak-Korea van lépéselőnyben, melyet ki is használ.

Az incidenseket Észak-Koreából kezdeményezik. Általában északról átlőnek, illetve elsüllyesztenek valamilyen dél-koreai halászhajót vagy hadihajót, legutóbb a Cshonan (Cheonan-si) korvettet. Aztán a nyugatiak gyors szankciókat vezetnek be, és óva intik Dél-Koreát az ellenlépések foganatosításától. A keletiek, azaz Kína és Oroszország, lebeszélik Észak-Koreát a további provokációról. Ezek után tárgyalnak, a végén pedig rendszerint enyhítik a szankciókat, vagy visszavonják őket, de végül Észak-Korea mégis valamilyen előnyt csikar ki, például az élelemszállítást (Észak-Koreában a lakosság nagy része éhezik). Ezt felhasználja a belső propagandában. Egyébként az észak-koreaiak csak annyit tudnak a világról, amennyit megenged nekik a hatalom.

Észak-Korea tehát azt tesz, amit akar, mindaddig, amíg Kína és Oroszország áll mögötte. Ám az utóbbi évek mindennél veszélyesebb fejleményeket hoztak. A nagyhatalmak egymásra figyelnek, közben pedig Észak-Korea és egy tucatnyi állam — atomfegyvergyártásra alkalmas technikák egymásnak való eladásával — egyre biztosabban halad afelé, hogy atombombát, illetve azt célba juttató eszközt készítsen. Ennek a csoportnak az élén Észak-Korea áll. Mostanában szinte hetente hajt végre kísérleteket, azaz interkontinentális ballisztikus rakétákat tervez, melyekkel a Föld bármelyik pontját elérheti. Mondani sem kell, hogy egy ilyen eszköz, mely el tud vinni egy atomtöltetet, milyen veszélyes. Egy olyan atomtöltet, amely csak egy kicsivel nagyobb, mint egy méretes alma, városokat tud romba dönteni. Micsoda erőt ad ez az eszköz az észak-koreai diktátornak!

Phenjan ezenkívül Dél-Koreát külön is zsarolhatja, hiszen a déli főváros, Szöul közelébe egy akkora víztározót épített, amely pillanatok alatt elmoshatja a várost. A délieket évtizedekig a hozzátartozókkal zsarolták, de ennek már vége, hiszen rokonokból egyre kevesebb él már a két országban. Észak-Korea éveken át kapott rizst, tej- és tojásport, de mindig kellett csinálnia valamit, hogy a Nyugat fenyegetve érezze magát, és „tejeljen”, azaz még több élelmiszert szállítson. Első körben a kommunista párt illusztris tagjai, majd a katonaság kapott az élelemből, a többségnek pedig csak a morzsák jutottak.

Még nagyobb zsarolási potenciál, vagyis az ászok ásza lesz az, ha a diktátor atomfegyvert fog birtokolni. Kim Dzsongun ráadásul nagydarab kamaszként viselkedik, aki a helyzetét egyfajta huncutkodásként fogja fel Japánnal, Dél-Koreával és persze az USA-val.

A koreai nép egészéről csak délen gondolkodnak felelősen, nekik az északiak is fontosak, tudják, hogy a fegyveres megoldás nem jó, mert a sűrűn lakott félszigeten ez iszonyúan sok áldozattal járna. Tisztában van ezzel Kim Dzsongun is, de nem érdekli. Az elmúlt negyedévben bizonyította, hogy a Földön bárhol bárkit meg tud ölni gyilkos szerekkel — Thaiföldön a féltestvére nyakára kentek valamit, amitől meghalt —, napjainkban pedig jobbnál jobb rakétákat lő ki. Azt a pénzt, amelyet a Kínával való kereskedelemből nyer, fegyverkezésre fordítja, egy kisebb részét pedig luxuscikkekre költi el ügynökök által Európában, sőt, talán Észak-Amerikában is. Az árut az övéinek adja ajándékba a hűségükért: van, aki Rolex órát kap, Mercedest, vastag arany karperecet stb. Ezzel vásárolja meg azokat, akik békében tartják a második kör embereit, vagyis mindazokat, akik városban élnek, lakásuk és ételük is van. Utánuk következnek a teljesen jogfosztott, éhező milliók. Az élelmezési segítséget nem állítják le, mert fontos, hogy ez a jogfosztott réteg életben maradjon. Aki valamilyen okból elfordul a diktátortól (az elmúlt években volt néhány disszidálás, így sikerült információkhoz jutnunk a bezárkózó államról), vagy csalódást okoz neki, azt megöleti. (Senki sem tudja például, hol van az a szövetségi kapitány, akinek labdarúgócsapata a 2010. évi világbajnokságon 7:1-re kapott ki Portugáliától.)

Cselekvésképtelen nagyhatalmak

Egyre több az olyan ország, amelynek atombombája és célba juttató eszköze (interkontinentális ballisztikus rakétája) is van. Az atomfegyverek terjedésében Észak-Koreának nagy a szerepe. Ez az ország annak idején az önfenntartás politikáját hirdette meg, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy nincs szüksége a külföldre. Észak-Korea valójában csak Kínát veszi komolyan. Kereskedelmet szinte csak vele folytat, Kína pedig még tőkét is visz Észak-Koreába, hiszen olyan gyárakat épít, amelyeknek a károsanyag-kibocsátása még Kínában is túl soknak számítana. A politikai színtéren csak akkor lehetne megállítani Észak-Koreát, ha ezt Kína kezdeményezné. Észak-Koreára azért van szüksége Kínának, mert ütközőállam Dél-Korea felé, mely az USA feltétlen szövetségese.

Oroszország jelenleg nem nagyon érdekelt ebben a kérdésben, csupán az a fontos számára, hogy ne kerüljön sor egy Dél-Korea vezette országegyesítésre. Ez egyébként Kína számára is elképzelhetetlen forgatókönyv.

Közben a furcsa frizurájú Kim Dzsongun ül és mosolyog, néha pedig kap egy „nanát” Kínától. Dolgozik a rakétáin, melyeket egyszer talán kilő, azt gondolva, hátha azt is megússza. Nem utolsósorban pedig a környező országokat (Japánt, Tajvant, a Fülöp-szigeteket) veszélyezteti. És dörzsölheti a tenyerét, mert akármit csinál, mindig ő jön ki belőle győztesen, hiszen nála van az ász és a túszok (az egész lakosság). Körülötte megbénultak a nagyhatalmak, és nincsenek igazán jó lapjaik, mert egymásra figyelnek, nem pedig erre a szörnyű rendszerre.