home 2024. április 22., Csilla napja
Online előfizetés
A zombori Beke honvédtiszt fivérek
Dr. Németh Ferenc
2024.03.03.
LXXIX. évf. 9. szám
A zombori Beke honvédtiszt fivérek

Ifj. Beke József és Beke Gyula pályafutásáról

Nem életpályájuk eleje, hanem vége kötötte őket vidékünkhöz, pontosabban Zomborhoz, Bács-Bodrog vármegye székhelyéhez. Jeles hazafiak voltak, és mindketten derekasan kivették részüket a szabadságharcból, csatákban tűntek ki, és tiszti fokozatot értek el, végezetül mindketten a megyei adminisztrációban helyezkedtek el. Ott is fejezték be pályafutásukat, megbecsült hivatalnokokként, valamikor a XIX. század utolsó éveiben.

 

BEKE GYULA (1826—1895): SZÁZADOSBÓL EZREDES

A háromszéki, baróthi Beke nemesi család néhány tagja tüntette ki magát az 1848/49-es szabadságharcban, többek között a két fivér, Beke Gyula és ifj. Beke József.

Beke Gyula Erdélyben született, Baróton, 1826. április 7-én. Nemesi család sarja volt, apja id. Beke József császári királyi százados, anyja Incze Róza. Őt (is) katonai pályára irányították: 1837 és 1840 között a bécsújhelyi katonai akadémián tanult, majd a II. székely gyalogezrednél szolgált mint császári királyi kadét, 1844-ig pedig a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetben. 1842-ben már hadfi volt a 15. háromszéki határőrezrednél. 1848-ban hadnagyként a székely zászlóaljnál, Bécs alatt harcolt, és részt vett a schwechati, később pedig délen a verbászi ütközetben, ahol Jelačić csapatai ellen harcolt.


Beke Gyula honvéd őrnagy korában

Miután a későbbiekben is egymást követték a csaták, Gyula is szépen haladt felfelé a katonai ranglétrán: 1848 szeptemberének végétől már alhadnagy, október elejétől főhadnagy, december 1-jétől százados volt. Részt vett a kápolnai csatában is, ahol hősies magaviseletéért 1849 nyarától őrnaggyá léptették elő. A 3. utászzászlóalj parancsnoki tisztét töltötte be.

Egy ideig Zaránd vármegye parancsnoka is volt, majd 1849-ben Bem maga mellé vette, s részt vett az erdélyi hadjáratban. A piski csatában 8000 emberrel és 29 ágyúval döntő csatát vívott. Később ezredesi rangot nyert, és Háromszék kormányzója lett, majd az erdélyi sereg parancsnoka is. Dévánál tette le a fegyvert, ahol fogságba került.

Egy ideig Temesvárott raboskodott. Később emigrált, az amnesztia után pedig visszatért Magyarországra. 1855-ben került vidékünkre, pontosabban Szabadkára, ahol egy ideig városi hivatalnokként dolgozott, majd Zomborban telepedett meg. 1861-ben „közfelkiáltás útján” megyei főszámvevőnek választották meg, később pedig árvaszéki elnök lett.

Kétszer nősült. Első felesége, Markovich Júlia Lugoson hunyt el 1876-ban, második felesége, nagyenyedi Enyedi Irma pedig Zomborban halt meg 1901-ben.

Időközben történt valami, ami visszatérítette őt a katonai pályára. 1868-ban reaktiválta magát mint honvéd őrnagy, belépett az újonnan alakult honvédségbe, és az év október-novemberében előbb a 16. honvéd zászlóalj parancsnoka lett, majd a 18. honvéd zászlóalj élére került. Végezetül 1877-ben alezredesi címmel nyugalmazták.

Zomborban hunyt el 1895. január 12-én. Haláláról néhány sorban a Nemzet című lap adott hírt: „Beke Gyula volt negyvennyolcas honvédőrnagy, nyugalmazott honvéd-alezredes, bácsmegyei főszámvevő s a megyei honvéd egyesület elnöke Zomborban meghalt. Hatvannyolc esztendős volt s a legnagyobb becsületnek örvendett. Temetése (január 14-én) fényes katonai pompával ment végbe.” Haláláról a Pécsi Figyelő is megemlékezett, mondván, hogy „Egész Bács-országban nagy részvétet keltett Beke Gyula […] halála. Temetése nagy pompával s teljes katonai dísszel ment végbe.”

Valamivel bővebb nekrológot közölt róla a Szabadkai Hírlap, mely a „nagy idők bajnokát” látta benne. E megemlékezésben derül fény életének és katonai pályafutásának kevéssé ismert részletére: „Önvédelmi harcunk alatt az erdélyi hadseregben szolgált s részt vett annak majd minden nevezetesebb ütközetében. A világosi fegyverletétel után ő is halálra ítéltetvén, rövid időre egy osztrák kapitánynál, hajdani bajtársánál, Aradon rejtőzködött, kit bajba nem akarván sodorni, távozott s hosszas rejtőzködés s bolyongás után városunkba [Zomborba] jött s itt Dénes álnév alatt az ötvenes években a közkedveltségű és jellemes szilárd férfiút, mint főszámvevőt alkalmazták s e név alatt nősült is meg, nőül vevé Markovich János Júlia nevű leányát. A hetvenes évek közepén Bács-Bodrog megyénél főszámvevővé választották meg. 1869-ben a honvédségnél mint őrnagyot alkalmazták s a lugosi honvédzászlóaljhoz osztották be, hol tíz évet szolgált. [] Mint honvéd-alezredes vonult nyugalomba, s a megyénél ismét főszámvevőnek választatott meg s a megyei honvédegyesületnek is elnöke lett.

 

IFJ. BEKE JÓZSEF (1812—1896): HADAPRÓDBÓL HONVÉD FŐTISZT

Beke Gyula honvéd őrnagy bátyja volt, akit szülei szintén katonai pályára szántak. Baróton született 1812-ben, s ő is a kézdivásárhelyi katonaiskola növendéke volt. 1828-ban már őrvezetői rangban találjuk, és folyamatos katonai szolgálata során 1841-ben főhadnagy, 1848 nyarán pedig alszázados lett a 15. (háromszéki) határőrezredben. Nős volt, árkosi Benkő Terézt vette feleségül, gyermekei is voltak.

Gyulához hasonlóan ő is a szabadságharcban mutatta meg igazi katonai értékeit, rátermettségét és talpraesettségét. 1848 augusztusától zászlóaljával a szerb felkelők, majd Jelačić csapatai ellen harcolt. 1848 októberében már főszázados volt, novemberben pedig őrnagyi rangot nyert. Parancsnoki minősítésben a román felkelőkkel harcolt Bihar és Zaránd megyében. Ezután, 1849 elején, Erdélyben Bem seregéhez csatlakozott.


Ifj. Beke József honvéd ezredes

Háromszék katonai parancsnoka is volt, amellett Gál Sándorral egyetemben a székely haderő egyik szervezője. Április 1-jén már a gyulafehérvári ostromsereg parancsnoka volt, vitézségéért a katonai érdemjel 3. osztályával tüntették ki. Csakhamar az erdélyi hadsereg tábori térparancsnoka lett. Végül, 1849. augusztus 18-án Déván, Lüders tábornok előtt, honvédeivel letette a fegyvert.

A szabadságharc bukása után a megtorlás őt sem kerülte el: 1850. szeptember 12-én Nagyszebenben kötél általi halálra ítélték. Utóbb, december 14-én, halálbüntetését húszévi várfogságra változtatták, és Gyulafehérvárra vitték. Egy ideig Josefstadtban raboskodott, s a börtönből csak hét év fogság után szabadult, miután kegyelmet kapott.

Egy ideig Szabadkán vállalt munkát mint megyei alszámvevő, majd Zomborban Bács megye főszámvevője lett.

Csoór Gáspár írja, hogy 1861-ben „az egész országban az elnyomott nemzeti érzés új erőre kelt, annak hatását Bács vármegye is megérezte s az 1848/49. évi szabadságharc életben maradt tagjai május hóban tanácskozásra összejöttek Zomborban és megalakították az 1848/49-iki Honvéd-Egyletet”. Az egylet azonban a mostoha körülmények miatt hamarosan beszüntette munkáját, és csak 1867-ben újította fel tevékenységét, amikor 87 tiszttel, valamint 409 altiszttel és közvitézzel újraalakult. Az egylet szerény körülmények közepette, kegyelettel ápolta a múlt emlékét, amellett istápolta bajtársait, és segítségükre volt. Rendszeresen megülte március 15-e ünnepét, október 6-án pedig kegyelettel adózott a honvéd vértanúk emlékének. Tagjai között volt a két Beke fivér is mint egykori honvéd főtiszt.

Ifj. Beke József volt honvéd ezredesként 1869-ben vette át az egylet ügyeinek vezetését, majd 1885-ben előrehaladott korára való tekintettel leköszönt erről a tisztségről.

Valamivel később, 1894-ben, Beke Gyula került az egylet élére, s haláláig ott is maradt. Ő kezdett iktatókönyvet vezetni az egyesület tevékenységéről, és nevéhez fűződik a tagság — mely 1891-ben csaknem ezer honvédet számlált — tömegesítése is. Ugyancsak emlékezetes marad, hogy amikor a XIX. század vége felé országos mozgalom indult (a világosi fegyverletétel miatt) Görgei Artúr tábornok rehabilitálása érdekében, a Bács-Bodrog Vármegyei Honvéd-Egylet, melynek élén akkor Beke Gyula állt, elvetette a rehabilitást tárgyaló iratokat. Saját kezűleg, nagy betűvel írta az irattartó fedőlapjára: „Görgei hazaáruló volt!

Beke Gyula Zomborban hunyt el 1896 novemberében.

A két Beke fivért Zomborban helyezték örök nyugalomra, de 2014-től Baróton is van emléktáblájuk, mely március 15-e kapcsán koszorúzási hely.


Forrás: Nagy Sándor: Háromszék önvédelmi harca 1848—49. Kolozsvár, 1896, 101—102.; Csoór Gáspár (szerk.): Bácska társadalmi élete ezer arcképpel. Budapest, 1910; Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848—49. Budapest, 1987, 102—103.; dr. Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog vármegye II. Budapest, 1909; Pécsi Figyelő, 1895. jan. 19.; Szabadkai Hírlap, 1895. jan. 12.; Nemzet, 1895. jan. 12.
Forrásként felhasználtam néhai Sárközi Ferenc (1929—1999) bácsfeketehegyi helytörténész gyűjtésének adatait is, amiért itt külön köszönetet mondok.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..