A víz szalad, a Kalendárium marad

A víz szalad, a Kalendárium marad

A metró, mint mindig, most is zsúfolt. Ebben még egy évtized távlatából sincs semmi változás. Ám mégis minden, amit magam körül látok, újként tetszik. A fülke belsejét óriásplakátok színesítik, így aki épp nem szunyókál, vagy van olyan kíváncsi, hogy minden részletre odafigyeljen — mint én is —, elszórakozhat ama egy-két állomás alatt, míg száguld vele a Balkán eddigi leggyorsabb (földalatti) „vonata’’.

Unalmas hétköznapok? — kérdezi egy szemközti reklámfelület. Van rá megoldás — válaszol is, és a frappáns dizájn alatt ott a megfejtés: www.viszony.hu. Nem akarom a grafikai tervező ötletes kivitelezését részletesebben ecsetelni, az ingergazdag utazás során ugyanis más vonja el a figyelmemet. Egy huszonéves fiatalember ügyeskedik az okostelefonjával, a vállára az elmélázó, botoxos ajkú csinos fiatal hölgy dús hajkoronája bomlik. A fiú minden megállónál kötelességtudóan megcsókolja a lányt. Az érzelgős jelenet addig tart, amíg az ajtók nem zárulnak. Aztán lemered a kép az azt megelőző állapotban. Szót nem váltanak. Semmi tapizás vagy valami gyengéd megjegyzés útközben, míg siklanak a vagonok és a percek. Valamikor, a pesti vagánykodásaim ideje alatt, minden megállón és minden ülőhelyen könyvet olvasókkal találkoztam. Noha én is könyvmolynak számítottam, számomra akkor ez volt a nagy szenzáció. Hogyan élheti bele magát valaki az írás elvont világába ebben a sürgés-forgásban?! Mintha egy ringlispílre szállnék föl-le percenkénti beütemezéssel…

Nos, most, a hétvégi budapesti kirándulásom alatt egyetlenegy ilyen könyves „ámokfutó”-val sem találkoztam. S ami a legdöbbenetesebb volt a számomra, hogy az adventi színes kavalkádban, a Vörösmarty téren felsorakozó standok, elárusítóalagutak között sem bukkantam rá egy árva könyvelárusítóra sem. Jó, tudom én azt, hogy ez a kézműiparos kirakodóvásár elsősorban a mélyzsebű turistáknak szól, de az én régi énem hiányolta — minden gyönyörűség ellenére — a különféle könyvkiadók kínálatát. Elgondoltam: milyen jó hecc lett volna afféle rikkancsként körbejárni a lacikonyhák körül csúcsosodó tömeget, és árulni a mi „hand make” termékünket, a Vajdasági Magyar Kalendáriumot, mely — hadd áruljam már el Olvasóinknak is — az idén is megjelent. Nagy szívfájdalmunkra egy kicsit megkésve (a Mikulásunk ezúttal kifelejtette a puttonyából), de még mindig nem annyira, hogy ne kerülhetne oda színes meglepetésként minden hazai asztalra, az adventi koszorú mellé, a harmadik vagy a negyedik gyertya gyújtásakor.

Nekem, a mi asztalunkon biztos, hogy a hitet és a reményt fogja jelképezni, hiszen a 2013. küzdelmes év minden nehézsége ellenére (amit most nem szeretnék ragozni, hiszen mindenki tudja, mi történik körülöttünk) szerkesztőségünk mégis úgy döntött, hogy összefog, és tudása (szabad ideje) legjavát adva kiadja a 17. okoskönyvünket. Noha mozgásban a világ, elmaradnak, kipotyognak a rosta lyikán bizonyos dolgok, mi mégis úgy éreztük, hogy kell egy kő, melyet semmilyen ár, földrengés vagy rajtunk kívül álló elemi erő nem sodorhat el. A víz szalad, de a Vajdasági Magyar Kalendárium marad.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A víz szalad, a Kalendárium marad
Heti Jegyzet
A víz szalad, a Kalendárium marad
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink