Az ezernyolcszázas évek végére Európában létrejöttek a nagy nemzetállamok. Ennek záróakkordja volt az olasz, majd az 1871-ben megszületett német egység. Népessége és területi nagysága folytán az egységes Németország nagyon rövid idő alatt Európa vezető gazdasági és (ezzel összefüggésben) katonai nagyhatalmává lett. A vaskancellár Bismarck által létrehozott egységes német állam - amely Közép-Európa hatalmas területeit egy közigazgatási és gazdasági egységbe fogta össze - azonban mintegy fél évszázados eltolódással született meg. A modern, egységes nemzetállamok sorát ugyanis Franciaország nyitotta meg az 1789-ben kitört nagy forradalommal, amely végül a napóleoni háborúkba torkollott.
Ez a mintegy fél évszázados fáziseltolódás pedig nagy gondokat okozott az ereje teljében levő Németországnak. Ekkorra már többnyire kialakultak a felvevőpiacot és nyersanyagot biztosító gyarmatbirodalmak. Németország földrajzi elhelyezkedése és fáziskéséssel történt egyesülése miatt ebben a versenyben lemaradt. A németek helyzetét tovább súlyosbította a bekerítettség érzése is: nyugatról az 1871-es kudarcért állandó revansot venni akaró Franciaország, keletről pedig a hatalmas orosz medve fokozta a németek veszélyérzetét. Mindezzel összefüggésben az ezernyolcszázas évek végén megindult az európai kontinens feletti hegemóniáért való francia-német küzdelem. Nem sokkal később ebbe - az egyelőre diplomáciai eszközökkel vívott - küzdelembe kapcsolódott be az Egyesült Királyság, amely az erősödő német gazdaság rivalizálása, piacainak térvesztése és az egyre nagyobb német hadiflotta miatt félretette évszázados ellentéteit a franciákkal. Röviddel később megszülettek a katonai tömbök: a francia és angol vezetésű Entente Cordiale (Antant) és a német szupremácia alatt álló központi hatalmak. Ennek diplomáciai következménye, a két marokkói válság még csak gyenge előrezgése volt az ezt követő, mindent felfordító világrengéseknek.
Leegyszerűsítve: a gyarmatok - s ezáltal a világ - újrafelosztása, az európai kontinens, de a világ feletti hegemónia megszerzése és biztosítása voltak azok az okok, amelyek miatt az első világháború kirobbant.
A versailles-i békediktátumok távol álltak az igazságosság elvétől, a döntések maximálisan a győztesek (elsősorban Franciaország) érdekeinek alárendelve születtek meg. A kortársak jól érzékelték, hogy a békeszerződések, amelyek a vesztesek gazdaságának - s ezáltal katonai potenciáljának - egyszer s mindenkori megtörését voltak hivatottak szolgálni, csak átmeneti békességet nyújtanak a világ számára. Az akkor és 1945-ben meghúzott határok gazdasági és stratégiai indokait mára már meghaladta az idő: az ipari forradalmat ugyanis felváltotta a számítástechnika forradalma. A szén mint nyersanyag, a vasút mint szállítóeszköz ma már marginális szerepet játszanak a gazdasági folyamatokban.
Az első világháborús gazdasági konjunktúra a húszas évek végére kipukkant, s az 1929-es New York-i tőzsdei összeomlással kezdetét vette az egész világot átfogó mély gazdasági válság. A háborús sérelmeket és a létbizonytalanságot kihasználva Európa-szerte előtörtek a szélsőséges erők. Szovjetoroszországon kívül Európában is megszülettek a totális államok.
A nyugati liberális demokráciák ezekre a kihívásokra nem tudtak megfelelő választ adni. Az engedékenység politikája a harmincas évek második felében egyre-másra megbosszulta magát. Késve ismerték fel, hogy a hitleri nemzetiszocializmus nem csupán a versailles-i béke revízióját kívánta, hanem a Lebensraum- és fajelmélettel, a népek totális megsemmisítésének céljával az Európa- és a világ feletti egyeduralomra tört.
A második világháború ettől függetlenül, vagy inkább emellett, a nagyhatalmak közötti versenyfutás és a világgazdaság feletti ellenőrzés dominanciájának az ütközete volt, ahol a szabad világ liberális demokráciájának eszméin kívül a nemzetiszocializmus és a kommunizmus dogmatikája is összecsapott. A végeredmény ismert. Hatvanmillió halálos áldozat, az európai kontinens romba dőlése. 1945-ben
Európa negyvenöt évre kettészakadt, Németország a jelentős területi veszteségein túlmenően évtizedekre megosztott állam lett. Miközben Európa vezető hatalmai, az egymás közötti rivalizálással, egymás kölcsönös gyengítésével voltak elfoglalva, a világ átalakult. Egyre erőteljesebben éreztette hatását - a Hungtington által már jól modellezett - civilizációk közötti összecsapás és a gazdasági befolyás új elemeinek a megjelenése. Az új szereplőkkel (Kína, Brazília, India, hogy csak a legismertebb példákat említsük) az elmúlt két évszázad klasszikus nagyhatalmi politikai palettája is átrajzolódott. Gyorsan láthatóvá lett, hogy az egyedül versenybe szálló európai hatalmak gazdasági és politikai térvesztése felgyorsult. Mindez siettette a francia-német megbékélést, és már az 1950-es években meghozta a két állam gazdasági együttműködését, ami végül az egységes európai monetáris övezet alapja lett.
A berlini fal leomlásával Európa fizikai egységesítése is megindult, de ezzel párhuzamosan az egykori keleti tömb államaiban felerősödtek a nemzetállami törekvések is. Ez utóbbi folyamat vezetett Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlásához. A kelet-európai nemzetállami törekvések viszont majd két évszázados lemaradást akartak rövid időn belül pótolni, s ez a legkifejezettebben a Balkánon jelent meg, Jugoszlávia véres háborúkba történő felbomlásakor.
A mostani gazdasági depresszió átmenetileg megakasztotta Európa egységesülését, a gazdaságok eltérő fejlettsége és az eladósodottság belső feszültségeket is generál. Sokan már-már az Európai Unió szétesését és a nemzetállami törekvések újbóli felerősödését jövendölik. Jelen sorok szerzője ettől eltérő álláspontot képviselve úgy véli, hogy bár kétségtelenül megtorpant Európa integrációja, a folyamat végül mégis a kontinens további egységesülésének irányába mozdul el. Erősítve a központi - brüsszeli - döntéshozást és irányítást, felgyorsítva a nemzetállami attribútumok klasszikus kereteinek a lebontását, s végül a nemzetállami határokkal szemben a határokon átívelő régiók gazdasági és politikai térnyerését. Hosszú távon csak a további integráció tudja csak feloldani az európai népek évszázados ellentéteit, sérelmeket, traumáit. Európa kizárólag az integráció révén tudja felvenni a versenyt a gazdasági riválisokkal, s ez az eszköz az, amely a civilizációk közötti összecsapásban további évszázadokra tudja biztosítani az euro-atlanti civilizáció versenyképességét a többivel szemben. Évszázados távlatban szemlélve a múltat és a jelent kétségtelen, hogy Európa népei - különbözőségeik, egymás iránti sérelmeik, sokszor eltérő érdekeik ellenére - együttműködésre vannak ítéltetve. Talán ez a következtetés a véres huszadik század egyik legnagyobb tanulsága.