Miután látta, miről van szó, konzultált Nagy Sándorral, a Vajdasági Múzeum munkatársával, és két évvel később, 1956-ban elvégezték az első, kisebb kiterjedésű megőrző ásatásokat ezen a helyszínen.

Lábszárdísz

Már akkor megállapították, hogy a feltárt sírok nem ugyanabból az időszakból származnak, egy részük időszámításunk előtt 1500 évvel, a bronzkorban, a többi pedig időszámításunk után a IV-V. században, a késő antik és a népvándorlás korában keletkezett.

Archív felvétel a ’70-es évek ásatásáról

A kutatás az ’50-es években ezzel sajnos be is fejeződött, és a szakemberek csak 1970-ben folytathatták.

— Ekkor újabb kutatások kezdődtek, amit az tett lehetővé, hogy az amerikai partnerrel együttműködve anyagi forrásokhoz jutottak — ismertette a történetet Raško Ramadanski, a zentai Városi Múzeum archeológusa. Ez az addigi legjelentősebb és legnagyobb területen folyó ásatásnak nevezhető Vajdaságban. A munkában az egykori Jugoszlávia számos szakembere — Szekeres László, Miodrag Girić, Nikola Tasić, Predrag Medović — vett részt. A Magyarországról elszármazott Foltiny István volt a kapocs Amerikával, valamint itt járt a szintén magyarországi Trogmayer Ottó muzeológus és régész, továbbá érkeztek csoportok Romániából, Bulgáriából, Ausztriából, Csehszlovákiából. A különböző profilú szakemberek 108 sírt tártak fel, ezek 70 százaléka a bronzkorból, 30 százaléka pedig a késő antik és a népvándorlás korából származott.

Gyűrűk és csatok

Beszélgetésünk alkalmával a zentai múzeumban tartózkodott dr. Aleksandar Kapuran, a belgrádi Archeológiai Intézet tudományos munkatársa, a szakterület kiváló ismerője.

— A velebiti őskori nekropolisz nagyon jelentős, hiszen ott egyedülálló, a maguk nemében szenzációs leletekre bukkantak. Ezeket a bronztárgyakat ékszerként használták az akkori emberek, a különböző szúrószerszámok viszont a fegyverzetük részei lehettek. A nagyobb méretű, spirálra hasonlító tárgyat az alsó lábszárukon viselték, a szebben kidolgozott gyűrű a lábuk nagyujját díszítette, és hasonlókat hordtak a többi lábujjukon meg a kezükön is. Ezt pontosan megállapíthattuk a sírokban talált maradványokból. Habár a textíliák megsemmisültek, a bronzcsatok elhelyezkedése alapján a viseletüket is rekonstruálhattuk, a hosszú tűkkel például a köpenyt rögzítették a ruházatukhoz. Van egy bronzlemezekből készült övünk is, mely ritkaságnak számít. Igaz, hogy anyaga eltöredezett, de megállapíthatjuk a méretét.

Tűk és lábujjgyűrűk

Az ’50-es években, az első ásatások idején kő öntőformákat találtak, vagyis a bronzkori emberek ezekkel állították elő a tárgyakat. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a térség bronzfeldolgozó és bronztárgyakat előállító központként működött. Ennek ellenére az itt élők nem voltak helyhez kötöttek, tudásukat a vándorlásaik során terjesztették. Úgy gondoljuk, hogy szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak, és jószágok terelésével változtatták a helyüket, de mindenképpen akadtak közöttük ügyes mesteremberek. Településre utaló nyomokat nem találtunk, úgyhogy ha voltak is házaik, akkor nádból vagy más növényi anyagból készítették őket. A szerszámaik között előfordul a sarló is, mely inkább mezőgazdasági tevékenységre utal, viszont az állattenyésztéshez is szükségük lehetett rá, talán a takarmány gyűjtésekor.

— Az öntőformák nagyon fontosak, mert Szerbiában egyetlen helyszínen sem találtak és dokumentáltak belőlük ennyit, mint Velebiten. Az itteni sírokban olyan tárgyak helyezkedtek el, amelyek beleilleszthetőek az öntőformákba, vagyis a bronzkori emberek saját maguk készítették őket. Talán ez az, ami a leginkább lenyűgözi a szakembereket — fűzte hozzá az elhangzottakhoz Raško Ramadanski, dr. Aleksandar Kapuran pedig csodálkozásának adott hangot, hogy ezt az egyedülálló leletegyüttest, mely a zentai múzeumban található, publikációban még senki sem dolgozta fel.

— Szinte hihetetlen számomra, de ami késik, nem múlik: most szakszerűen számba vesszük a tárgyakat, és könyvet adunk ki a velebiti nekropoliszról. Az anyagot nemrégiben két nemzetközi konferencián is bemutatták. Talán mondanom sem kell, hogy hatalmas volt rá az érdeklődés, és senki sem értette, hogyan állhat ilyesmi évtizedek óta érintetlenül a szekrényben.

A könyv létrehozásában négy intézet jut szerephez. Kiadója a belgrádi Archeológiai Intézet és a zentai Városi Múzeum, a társkiadó pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A művet magyar és szerb nyelvűre tervezik, a szerb szöveg magyarra fordítását, lektorálását a VMMI vállalja, ezenkívül a szabadkai Városi Múzeummal is megbeszéléseket folytatnak.

A könyv megjelenésével válik majd igazán kerekké ez a szép történet a bronzkor velebiti emberéről, „aki” napjainkban ismét összehozza a szakértőket, mint tette azt a ’70-es években, az ásatások során.