Igen fontos eseményeknek voltam tanúja, részese 2007. április 13-án, pénteken. A baljós dátum ellenére akár történelminek is mondhatnám őket. Az egyiket, a Szabadkán zajlót mindenképpen. Ahol a Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezésére ismét együtt voltak történelmi egyházaink, politikai pártjaink, a magyar kultúra megőrzéséért felelős intézmények, a délvidéki magyarság érdekében működő civil szervezetek vezetői, jeles közéleti személyiségeink, hogy sorskérdésekről tárgyaljanak. Arról, ami a lábunk alatt ég, ahogy Illyés Gyula fogalmazott egykoron. Márpedig az elkövetkező hónapok történései, a schengeni határátlépési és idegenrendészeti intézkedések életbe lépése és ennek várható következményei, az anyaországgal való kapcsolattartás nehezebbé válása nemcsak a lábunk alatt ég, hanem immár a lelkünkben is, s ha sürgősen nem teszünk valamit, ismét kilátástalan helyzetbe kerülhet a délvidéki magyar nemzeti közösség. A Szabadkán összesereglettek az anyaország rangos tisztségviselőinek jelenlétében egyöntetűen állapították meg, hogy elszigeteltségünkért, bezártságunkért kizárólag a szerb döntéshozókat terheli a felelősség, s hogy ebből a csapdahelyzetből való kiszabadulásunkat a különböző könnyítések és engedmények mellett a letelepedés nélküli - egyszer már megtagadott - magyar állampolgárság megadása jelenti.
Korábban többször elhangzott már, itt Szabadkán is megfogalmazódott: a sorsproblémák megoldásának keresésében nem elég csupán a pártoknak összefogniuk, együtt cselekedniük - ebben a felelősségteljes munkában egyházi, kulturális, tudományos életünk jeles személyiségeinek is tevőlegesen részt kell vállalniuk. Mert túlságosan komoly dolog ez ahhoz, hogy kizárólag a politikára és a politikusokra lehetne bízni. A legnagyobb közösségteremtő és közösségmegtartó erő ugyanis éppen a hitünk és kultúránk megőrzéséért felelősök birtokában van, s itt halmozódott fel a legtöbb szellemi tőke is az elmúlt évtizedekben. Önsorsrontó cselekedet lenne könnyelműen lemondani róla.
Szabadkán az anyaországi magyar és a határon túli magyar - konkrétan a délvidéki magyar - kapcsolatrendszer erősítésének fontosságáról, e kapcsolatok útjába gördülő akadályok elhárításának módozatairól esett a legtöbb szó április 13-án, pénteken, ugyanaznap este pedig a Hét Nap tóbai élőújságján a délvidéki magyar-magyar kapcsolattartásról. Engedje meg nekem az Olvasó, hogy most nagyon elfogult legyek, s amellett kardoskodjam: közösségünk megmaradása és felemelkedése szempontjából ez a mi belső kapcsolattartásunk legalább olyan fontos és meghatározó, mint az anyaországgal való kapcsolataink fenntartása. Talán még fontosabb is. Aki pénteken este ott volt a tóbai művelődési házban, az bizonyára egyetért velem. Nagyon sokan voltunk: az alig több mint félezer lakosú, isten háta mögötti, alaposan fogyatkozó kis bánsági falucska apraja-nagyja ott szorongott a zsúfolásig megtelt teremben - a széksorokban, a falak mentén, az előcsarnokban, a színpadon... A létszámuknál csak a felénk áradó szeretetük volt a nagyobb. Az egyik testvér szeretete és ragaszkodása a másik testvér iránt. És féltő-óvó aggódása: vajon a másik baja-bánata nem nagyobb-e, nem pusztítóbb-e az én bajomnál-bánatomnál... Pedig aztán ők ott igazán bajban vannak: elvágva a világtól, a kátyúból való kikecmergésnek még a leghalványabb reményétől is, megverve szegénységgel, munkanélküliséggel, gyerektelenséggel: itt is, ott is összedőlőfélben levő üres házak... Mindennek a terhe a gondűző, színes élőújságot követő, jócskán a hajnalba nyúló, egymáshoz hajoló beszélgetésfolyam során került át a mi vállunkra. Legalábbis a teher egy része - hogy valamiképpen a másik számára is elviselhető legyen. Amikor a világ körülöttünk tele van gazemberekkel, a saját nemzettársát kanál vízben megfojtani kész irigy és agyament mocskolódókkal, oly jólesik az igazi testvéri szeretet melegében megmártózni. Az emberben ilyenkor ébred fel vagy erősödik meg a felelősségérzet: miként segíteni ezeken a mostoha sorsú testvéreinken, hogy egymásban és bennünk is tartva a lelket még sokáig énekeljenek, táncoljanak, magyar verset mondjanak ott fenn a színpadon...
Aki 2007. április 13-án, pénteken este ott volt a tóbai élőújságon, az nem mondja többé, hogy ablakon kidobott pénz a szórványban élő kis közösségek művelődési házainak tatarozására, a kultúrájának életben tartására fordított támogatás - még ha meg is botlott néha tánc közben a kicsinyek lába, még ha el is akadt az énekes asszonyok hangja...
Azt megérintette, azt őrzi az a varázskör, amely tavaszi estéken-éjszakákon romos kis falusi kultúrházak korhadó deszkáiról körénk teremtődik.