Bejelentettük az esetet a rendőrségen, kértünk segítséget a szomszéd vadásztársaságtól, megfigyelőcsapatokat küldtünk ki — nem sok eredménnyel. Annyi hasznunk származott az egészből, hogy elkaptunk néhány fatolvajt, meg lakáshiánnyal küszködő fiatalokat zavartunk meg, miközben a szerelem leckéit tanulták.

Vadászterületünk közel van a városhoz és az országhatárhoz egyaránt. A vadőrszolgálat munkáját az is nehezíti, hogy járműveink száma és a rendelkezésre álló üzemanyag mennyisége is korlátozva van. De tettük a dolgunkat, ahogyan azt a lehetőségeink engedték. Persze az ilyenfajta kegyetlenségnek hamar híre ment a környéken. Az ott élő emberek élete szoros kapcsolatban van magával az erdővel, ezáltal az erdészekkel is. Sokan igyekeztek segíteni, szóltak, hol vannak lerakott csapdák, sokszor fel is szedték őket, jelentették az elhullott vadat — egyszóval figyeltek. Mindez kisvártatva nem remélt eredményt hozott.

Az egyik tanyáról egy este telefonhívást kaptunk. Azt jelentették, hogy valami szokatlan történik, valószínűleg vadorzók rakják le a tőröket. Azonnal riasztottam a vadőrt meg az egyik közelben lakó erdőmunkást, és a lehető legrövidebb idő alatt kivonultunk a nevezett területre.

Csendben bekerítettük az erdőrészt, és az éj leple alatt elkezdtük átfésülni. Már az erdő sűrűjében jártunk, amikor is munkásunk hangját hallottuk, meg kiabálást, ágak recsegését-ropogását. Lámpát gyújtottunk, és mi is a hang irányába futottunk.

Na, ekkor lett csak igazán nagy a zűrzavar! Mellettem is elrohant valaki, előttem is többen szaladtak, úgy tűnt, mintha az erdő hirtelen benépesedett volna. Már senki sem tudta, hogy ki kicsoda, és ki kivel van. Nem vagyok egy ijedős ember, de akkor ott nekem sem volt mindegy, és azt sem értettem, hogy honnan lettünk egyszerre annyian?! No és legfőképpen azt nem tudtam, hogy kik vannak körülöttünk! A zűrzavar eltartott egy ideig, majd mi hárman hirtelen magunkra maradtunk. Kérdeztem a kollégákat, hogy ez mi volt, majd kiderült: munkásunk egy tíz-egynéhány tagú, pakisztáni menekültcsoportba botlott. Azok a szerencsétlenek azt hitték, hogy rendőrök vagyunk, és szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Mi meg üres kézzel térhettünk haza. Másnap ismét kimentünk arra a területre, és örömmel állapítottuk meg, hogy sehol sincs tőr.

Hazafelé menet találkoztunk egy biciklit toló, hajlott hátú öregemberrel. Csomagtartóján nagy láda, csendben haladt a város felé. Nem foglalkoztunk vele. Néhány nap múlva szólt a körzeti megbízott, hogy lakossági bejelentés alapján lefülelték a vadorzót, aki elismerte tettét. Arra kértek bennünket, hogy menjünk be aláírni a jegyzőkönyvet. Meglepődtünk, amikor kiderült, hogy az a bizonyos biciklis ember a mi vadorzónk. Egyáltalán nem ilyennek képzeltük, és ha nem láttuk volna a sok nyomorultul elpusztult vadat, talán még sajnáltuk volna is a kis töpörödött öreget. Örülünk a sikernek, és reméljük, hogy legalább egy időre vége szakad a csapdázásnak. Mindenesetre a történet tanulsága, hogy nem árt mindenkire odafigyelni.