A tűrőképesség határa
Perisity Irma
2021.11.26.
LXXVI. évf. 46. szám
A tűrőképesség határa

Bizonyára felvetettük már a kérdést akár a magunk, akár más életével kapcsolatban: istenem, hol van az ember tűrőképességének a határa? Egyértelmű választ azonban még a rovatban bemutatott sorsok sem tudtak adni. A titok feltárásához talán a mostani főszereplő, a gyászruhás, hatvan körüli, egyszerű asszony magyarázata kell.

— Azt hiszem, a külsőmről is látszik, hogy engem az élet nem nagyon kényeztetett — mondja egyszerű hanglejtéssel, minden pátosz nélkül, miközben a metszőollót igyekszik összecsukni. — Ne haragudjon, hogy „kerti öltözékben” fogadom, de elállt az eső, és úgy gondoltam, gyorsan levágom a még mindig vidáman sárgálló bársonykák magasra szökkent szárát, nem is vettem észre, hogy az idő így elmúlt, így már nem tudtam átöltözni. De amit mondani akarok, nem függ attól, hogy milyen öltözékben beszélgetünk. Látja, a ház körül elég nagy kert van, eddig majdnem minden évben sikerült annyi zöldségfélét termesztenem, hogy kielégítette a család éves szükségletét.

A városhoz közeli tanyavilágból származom. A szüleimnek volt három hold zsíros fekete földjük, paszternák és zöldség termesztéséből nevelték fel az öt gyereket, akik közül én vagyok a negyedik. Már csak én élek, a négy testvérem régen a temetőben nyugszik.

A szüleim, főleg az apám, igazi vaskalapos parasztok voltak, akiknek csak a föld megmunkálása volt az igazi munka, minden más naplopásnak számított. Ezért is jártam csak négy elemibe, mert apám szerint a paszternák ennyi tudománytól is szépen kinő a földből. Talán mert én voltam az egyedüli lány, jóval harciasabb voltam már kiskoromban, mint a korombeliek. Már kicsi koromtól mindig harcban álltam valakivel vagy a magam, vagy az ismerőseim jogaiért küzdve. És közben embertelenül sokat dolgoztam. Apám már nyolcéves koromban zöldségszedéskor „kölcsönadott” a szomszédoknak, hiszen a napszám, melyet kaptam, jól jött a családnak. Tudja, a helyzet mindig rávezeti az embert arra, hogyan kell túlélni a nehézségeket, és mindaz, amibe nem halunk bele, csak szívósabbá tesz. A 18. születésnapomon volt az esküvőnk, hozzámentem egy szomszéd legényhez, arról álmodozva, hogy mi majd jobban élünk.

Amikor állapotos lettem, beköltöztünk a városba. A férjemnek volt egy öreglány rokona, akivel eltartási szerződést kötöttünk, és a szerény kis szoba-konyhás épületből az évek alatt raktuk össze ezt a családi házat. A férjem egy kicsit lassú ember volt, nehezen lehetett rábeszélni újdonságokra, de ha valamit javasoltam, sosem mondott ellent. Szinte megszállottként dolgoztam, mert meg voltam győződve, hogy apámnak igaza van: ha a föld felé fordulok, előbb leszünk tehetősek. Nem akartam sokat, csak egy kicsit szebb ruhát a gyerekeknek, jobb kosztot az asztalra, hiszen dolgoztunk. A szülőhelyünkön béreltünk öt hold földet, emellett pedig egy gyárban is munkába álltunk. Én néha három helyen is dolgoztam mint kisegítő a háztartásban. Közben jöttek a gyerekek, előbb a két fiam és végül a lányom. Befejeztük a házunkat, valamennyiünknek volt kerékpárja, a férjemnek egy kis Tomos motorja is. Ősszel, a zöldség betakarításakor naponta mentünk a szüleimnek segíteni. A zöldséget ládákba szedtük, azokat tragacsra raktuk, és az udvarba hordtuk, este pedig csomóztuk. Anyáék háza egy kis emelkedőn állt, és a tragacson levő csaknem 100 kiló zöldséget nehéz volt feltolni a partra. Anyám árulta el, hogyan lehet megcsinálni a lehetetlent: tudod, te toljad, én majd húzom, akkor biztos elbánunk vele — mondta. És közben még elmesélte, hogy az ő apja, akinek kocsija és egy lova is volt, ha nehéz rakományt szállított, a kanca mellé a csikót is mindig odafogta. Mert az anya-gyerek viszony csodát tesz: egymást kímélve mindkettő húzta a kocsit, ameddig az ereje bírta. Így neveltem a gyerekeimet is.

Álmatlan éjszakákon sokat beszélgettem a Teremtővel, de a mai napig nem tudtam megérteni, mi a bűnöm. Először a tízéves kislányom halt meg hirtelen. Túléltük. Aztán két év múlva meghalt az idősebb fiam. Akkor már itt javában dúlt a sosetörtént háború. Elvitték a férjemet is tartalékosnak, én itt maradtam a másik fiammal, munka nélkül. A hat hónapos „önkéntes” katonaság tönkretette a férjem veséit, nekem pedig az állandó stressz a szívemet kezdte ki. Megműtöttek, és utána kaptam valamennyi rokkantnyugdíjat, mely az éhenhaláshoz sok, de megélhetéshez kevés volt. Ezért három hónappal a műtét után már napszámba jártam, hiszen élni kellett. A férjem egészsége teljesen leromlott, és két év múlva meghalt. Azóta vagyok feketében, és dolgozom, mint régen, hogy ne szoruljunk szociális segélyre. A fiam megnősült, de a menyem csak néhány hónapig bírta, utána kijelentette, hogy ő másképp képzelte el a házaséletet, majd elköltözött. Elváltak, ő már férjhez is ment. Én pedig tartom a lelket a gyerekemben, a szomszédaimban, de mindenekelőtt önmagamban. Mert hiszek abban, hogy az ember sokkal többet kibír, mint amennyit gondol. Főleg akkor, ha van kiért küzdeni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..