* Mire számíthatunk? Ez valóban egy történet vége?

— Az első könyv, a Revans, 2015-ben játszódik, 2016-ban jelent meg. A fő karakter Várnay Benett nyomozó volt, aki a könyv végére fegyházba került. Majd jött Az üldözött, ezt pedig már Budai Viktor nyomozó történetei követték, az Egy pap vallomása és A hatszög. Így jutottunk el A másolóig. A címre vonatkoztatható „másolás” abban merül ki, hogy valaki egy korábbi gyilkost kezd el „lemásolni”, ezzel próbál üzenni a rendőrségnek, és így térünk vissza a Revanshoz, hiszen az ottani sorozatgyilkosságokat másolja most a tettes. Erre nagyon nyomós oka van, és Budai Viktor visszatérésével, Sebők Szilveszter vezényletével hamar rájönnek a nyomozók, hogy valójában a régi ügyet látják „felturbózva”. És itt kapcsolódik be a Várnay Benett-szál is a történetbe. Ennél többet nehezen mondhatok anélkül, hogy olyan részleteket árulnék el, amelyeket az olvasók a regényből szeretnének megtudni.

* Maradt még valami a tarsolyban, vagy ezzel a könyvvel valóban lezárul Benett és Viktor története? Gondolom, az olvasók szívesen „viszontlátnák” még őket.

— Amit biztosan mondhatok, hogy az összes nyitott kérdés, mely a korábbi kötetekben felmerült, most lezárul. Nem marad elvarratlan szál, tehát az olvasó most végre úgy rakhatja le a krimit, hogy azt érzi: ez most egy kerek egésszé vált, és minden kérdésre választ kapott. Persze ahogyan az élet, úgy ez a történet sem ér véget, mert a karakterek tovább élik a mindennapjaikat, és hát Viktorék, illetve azok, akik életben maradnak A másoló végén, akár újabb ügyeket is kaphatnak egyszer…

* De gonosz vagy!

— Jó, hát nem akarok lelőni minden poént! De, mondjuk, Várnay Benett, aki hosszú időre kikerült a reflektorfényből, és az olvasó nem sokat tudott róla, most ismét megjelenik ebben a könyvben, és az ő múltjával kapcsolatban vannak/lesznek olyan dolgok, amelyek elég titokzatosak, de még fény derülhet rájuk a jövőben. Időbelileg is van egy kis „lyuk” Az üldözött és az Egy pap vallomása között, és a történetben is, amikor történhettek olyan események, amelyek megérdemlik, hogy azokról írjak. Még nem tudom, hogy fogok-e, az viszont tény, hogy a karakterek bármikor visszatérhetnek valamilyen formában.

* Egy évvel ezelőtt jelent meg az első fantasyregényed, melyről azt mondtad, nagy álmod volt. Ennek jön most a folytatása, amíg a krimit „pihenteted”?

— Úgy fogalmaznám meg ezt a műfaji kérdéskört, hogy a gyerekkori érzéseimet a fantasyben tudom kiélni, a fiatal felnőttkori érzéseimet, „az ambiciózus Szántó Dánielt” a kicsit hidegebb hangvételű krimikben. És akkor itt van még az „idős” felnőttkorom, mely nagymértékben elvonatkoztatható a fantasytől, és egy kissé kevésbé a krimitől. A másoló végére írtam egy kis búcsút is, melyben elmondom, hogy merre tovább, de néhány mondatban részletezem itt is: nagyon zavar az a világ, amelyben mi most élünk, és az irány, amerre tartunk. Gondolok itt a mesterséges intelligencia elképesztő mértékű térhódítására, az állandó fenyegetettségérzésre egy esetleges atomháborútól. Ez nagyon megrémiszt, viszont a gyerekkori emlékeim mindig menedéket nyújtanak, megnyugtatnak. Amikor még minden „lassúbb” volt, amikor még nem rohantunk sehova, amikor még az volt a legnagyobb gondom, hogy milyen csukát veszek fel a focizáshoz. Ennek a két pólusnak a szembeállítása foglalkoztat most engem nagyon. A közeli jövő elrettentő képe, amikor akár egy atomháború után kell tovább élnünk, vagy más katasztrófa után kell talpra állnunk, de bárhogy van is, a jelenleg ismert életforma megszűnik. Ezt kontrasztba állítani a gyermekkorom élményeivel — ez foglalkoztatott nagyon az elmúlt körülbelül háromnegyed évben, úgyhogy ilyen irányba indulnék szerintem ezután. Műfajilag nem is tudom hova sorolni.

* Antiutópia?

— Igen, talán ahhoz áll a legközelebb, de van benne a fantáziavilágból is elem — hogy mi történik majd a jövőben, az mindenképp sci-fi. A gyerekkori élményeim viszont inkább szépirodalmi komponenseket tartalmaznak: hogy milyen módon hatottak az akkori események arra, aki lettem. Szóval ez egy tök jó kihívás, mellyel szívesen foglalkozom. De én mindig is csak olyan témákról írtam, amelyeket az adott pillanatban a magaménak éreztem. Az Egy pap vallomásában a vallás volt az, ami nagyon foglalkoztatott. A hatszögben a rasszizmus: hogy miért alakulnak ki ennyire szélsőséges nézetek csak azért, mert valaki nem olyan, mint én vagy a többség. Most, A másolóban az influencerek és a digitálistartalom-készítők elképesztő térnyerése az, ami egyfajta kérdőjel bennem: mikor alakult ez ki, mikor jutottunk el idáig, hiszen 2005-ben még okostelefon sem nagyon létezett, most meg ezen csüngve töltjük el az életünk jelentős részét. Tehát mindig olyan témához nyúlok, amely „megmozgat”.

* Az írás mellett olvasni is jutott időd az utóbbi időben?

— Igen, éppen most olvastam el a Metró 2035-öt.

* Tudtam!

— A Metró 2033-at (Dmitry Glukhovsky regénye — a szerző megj.) nyolc-kilenc évvel ezelőtt olvastam, a Metró 2034-et úgy hat éve, és bár már jó ideje kijött a Metró 2035, csak most vettem kézbe, éppen azért, mert nagyon elkezdett foglalkoztatni ez a téma. Jó könyv, nagyon tetszett. Abban a trilógiában inkább a társadalmi rétegződés regionális hatásai követhetőek nyomon, de például ebben a harmadik könyvben is a fő téma a szélsőséges csoportok kialakulása, ezek háborúzása és az, hogy ezzel hogyan döntenek romba mindent. Egyszerűen a végletek emberei vagyunk, nekünk az arany középút nem járható. Ha már a könyveknél tartunk, olvastam A magvető példázatát is (Octavia E. Butler műve — a szerző megj.), és ebben is a jövő a téma, egy fiatal lány érvényesülése Amerikában olyan körülmények között, amelyek az életre már a legkevésbé sem alkalmasak. Az a könyv egyébként nem tetszett különösebben, az én ízlésemnek lassú és egy kicsit vontatott volt, többet láttam bele, mint amit kaptam.

* Az irány tehát megvan, már csak az a kérdés, túl optimista vagyok-e, ha azt mondom, jövőre megint kereslek majd a legújabb könyved megjelenésének apropójából.

— Azt hiszem, ez egy reális kép, a budapesti Ünnepi Könyvhét ideje szeptember végén, október elején egy nagyjából belőhető időpont, de persze minden attól függ, hogy az ihlet meglesz-e. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy számomra az évi egy könyv megírása az a szint, amelyet tudok tartani. Azt látom, hogy sok író van, aki egyszer csak elkezdi tonnaszámra gyártani a regényeket. Én nem hiszem, hogy ez hosszú távon működőképes lehet. Egy szűk olvasói körnek biztosan jó, de ha valaki valami teljesebbet és nagyobbat akar alkotni, ahhoz azért több idő kell: mire a fontos kérdések megfogalmazódnak, a leírtak leülepednek az emberben, az nem egy-két nap. Nálam ez — az eddig tapasztaltak alapján — körülbelül egy évbe telik, tehát szerintem igen, várható, hogy jövő szeptemberre elkészül az újabb könyv. De a krimiről sem mondok le, szerintem egy Várnay Benett-történet még simán belefér, és hát sok mindent nem akarok elárulni, de szerintem Viktor története is folytatódhat, biztosan eljön majd az az idő, amikor ezek a karakterek hiányozni fognak az olvasóknak — és nekem is.