home 2024. február 22., Gerzson napja
Online előfizetés
A történelem, a ma és a párhuzamok
Dr. Mészáros Zoltán
2019.03.20.
LXXIV. évf. 11. szám
A történelem, a ma és a párhuzamok

A történelem legösszetettebb része a jelenkor, mert abban minden benne van, ami eddig történt.

A történészek mégis úgy vélik, hogy a történelem nem példatár, és ha tanításra akarják használni, akkor torzul a róla alkotott kép. Másrészt meg ha megtörtént valami, miért ne gondolkodnánk el róla, hiszen segíthet átlátni azt, ami ma van.

 

A NATO és a Déloszi Szövetség

Ma a NATO-ban kemény viták és érdekütközések vannak. Az USA a túlsúlyát kihasználva igyekszik elérni, hogy minden szövetséges a GDP 2%-át a katonaságára költse, ezenkívül ne kereskedjen Oroszországgal és Iránnal, noha ez Európának hasznos lenne.

Annak idején a görögök két támadást is elszenvedtek a hatalmas Perzsa Birodalom részéről (i. e. 490 és 480). A görögök i. e. 478-ra kiverték a perzsákat a görög poliszok nagy részéből, a harcot azonban nem szüntették be, hiszen békekötés nem történt, és újabb támadás is várható volt. A görögök igyekeztek a háborúskodást a tengereken vívni, ami sikeres is volt, hiszen a Ciprusi Szalamisznál i. e. 450-ben végleg győztek. Közben a spártaiak i. e. 477-ben úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt a további háborúban, és felbomlott az általánosnak mondható görög szövetség. Viszont a szigetek és a hajózástól jobban függő államok Athén vezetésével létrehozták a Déloszi Szövetséget. Kezdetben a szövetségesek erejükhöz mérten hajókat és legénységet adtak, később azonban kiválthatták a haderőállítást ezüstben — melyet egy déloszi templomban őriztek — való fizetéssel is. A történet rendkívül érdekes, de a lényeg, hogy 450 után okafogyottá vált a szövetség, de az athéniak továbbra is fenn akarták tartani (jól jött az az ezüst). Még ez előtt a pénztárt Athénba szállították, és Athén mindenkit megbüntetett, aki ki akart lépni a szövetségből. A leghíresebb eset a méloszi vérengzés volt. A mélosziak (nem biztos, hogy olyan szépen, mint ahogy azt Thuküdidész megírta, de) világosan kijelentették és logikusan kifejtették, hogy ki akarnak lépni a szövetségből, ebből nem engedhetnek. A kis sziget lakosai tisztán érveltek, de az athéni túlerő győzött, és minden férfit megöltek, a nőket és a gyerekeket pedig rabszolgának adták el. Ezzel elvetve a félelem, majd a bosszú magvát is, mely a peloponnészoszi háborúban bontakozott ki, melynek a vége Athén bukása lett. Soha többé nem játszott meghatározó szerepet a görögség politikatörténetben, még úgy sem, hogy a jelentős filozófusai a bukás után tevékenykedtek.

Ha a ma híreit figyeljük, azt a párhuzamot látjuk, hogy az USA igyekszik szétválasztani az EU-t és Oroszországot, pedig az orosz gáz és az európai áru cseréje kínálja magát. Ezenkívül az USA rakétarendszereket telepített Romániába és Lengyelországba, közelebb Oroszországhoz, mint bármikor a Szovjetunióhoz a hidegháború idején. Gőzerővel folyik a fegyverkezés, és Trump elnök kimondta, hogy a biztonság nem jár ingyen, minden európai ország a GDP 2%-át költse a hadserege fejlesztésére, ezenkívül természetesen NATO-kompatibilis fegyvereket kell vásárolni, melyeknek a legnagyobb részét az USA-ban gyártják. Már vannak, akik nyíltan szembeszegülnek az USA-val. Angela Merkel kijelentette, hogy „csak” 1,5%-ot költ fegyverkezésre, és az sem titok, hogy már a második gázvezetéket építik a Balti-tenger alatt Oroszországgal. Cserébe az amerikaiak a német autóipart próbálják nehéz helyzetbe hozni. Ezenkívül Franciaország is fel akarja futtatni a fegyvergyártását, sőt Németországgal január 22-én „történelmi” együttműködési szerződés írt alá, mely a NATO-t figyelmen kívül hagyva egyéb biztonsági garanciákat tartalmaz a két ország tekintetében. Erre elvileg semmi szükség nincs, hiszen a NATO egyébként is garantálja minden tag biztonságát. Azt hiszem, hogy Trump elnök követelésével némileg megingott a bizalom a NATO-n belül. A Brexittel az EU az angolszász világon kívülre kerül, vagyis még egy lépéssel hátrébb az USA-tól. Vajon mit tesznek a NATO-hoz nagyon kötődő németalföldi országok (Belgium és Hollandia), és vajon mit szól ehhez az egészhez az adósságban úszó Dél-Európa. Mindez nyitott kérdés, csak a méloszi dialógusig ne jussunk el.

 

Európa nagyhatalmai 1871 és 1914 között, valamint a nagyhatalmak működése manapság

1871-ben még Európa volt a világ közepe. Az USA el volt foglalva a nyugat felé való terjeszkedésével a kontinensen, és az egyik legokosabb egyezséget kötötték a britekkel, Kanada és az USA közötti egyenes határszakaszért nem folyt egy csepp vér sem.

Ellenben Európában 1871-re világos lett, hogy a briteknek és a franciáknak új kihívói akadtak. Egy erős Németország és egy erős Olaszország jött létre. Mindkét ország politikusai tudták, hogy a legnagyobb gyarmattartó britek és a második helybe belenyugvó franciák éppen a gyarmataik segítségével éltetik a gazdaságukat. Az oroszok szintén különleges helyzetben voltak, hiszen akkoriban nagyon népes országnak számítottak, és kifogyhatatlannak tűnő erőforrások álltak rendelkezésükre. Ráadásul a német, a brit és az orosz uralkodócsaládot közeli rokoni kapcsolatok fűzték egybe. Mégis ez a vezető négyes és az Osztrák—Magyar Monarchia érdekei kiegyenlíthetetlenek voltak, azaz nem egyenlítették ki őket, mert azt hitték, hogy a háborús megoldás is jó módszer. A nagyhatalmak hol így, hol úgy szövetkeztek, de sem bizalom, sem tartósság nem jellemezte a szövetségeket. Végül a központi hatalmakat Németország vette a hátára, a britek és a franciák pedig Oroszországot tudhatták maguk mellett. Németország valóban óriásit fejlődött, az innovációk terén az első volt Európában, a katonai és a politikai erőviszonyok azonban nem kedveztek neki, mégis belement az I. világháborúba, mely a II.-nak is az egyik fő oka lett.

Manapság Európa már nem centrum, lassan kezd visszaállni az a helyzet, hogy Európa Ázsia egy félszigete. A világpolitika nagy játékosai az USA, Kína, Oroszország és India. Epizódszerepeket játszanak Észak-Korea, Japán, az európai hatalmak és a népesebb, illetve szerencsés országok (pl. Ausztrália, Kanada). Bizalom egyik oldalról sem figyelhető meg, mindenkinek van miért tartani a másiktól, és ezek a feszültségek nem oldódnak. A Dél-kínai-tenger feszültségforrás az USA és India, másrészről Kína között, Oroszország joggal félti ázsiai területeit Kínától, az USA pedig érzékeli, hogy a világtengerek feletti uralmát a kínaiak igencsak veszélyeztetik. Ezenkívül az amerikai államadósság és dollármilliárdok vannak kínai kézben. Az ukrajnai válság sehogy sem csitul, ezenkívül a két nagyhatalom az európaiak feje felett egyezkedik. Indiának határvitái vannak Kínával. És ha mindezt összerakjuk, nem tudjuk, melyik a nagyobb baj, és hová kell koncentrálni. Befagyasztott konfliktusokból is van néhány, köztük ott van a koszovói válság is, ezenkívül az elmúlt években volt néhány látványos összeomlás (Argentína és most Venezuela). Afrikában az egymáshoz csatolt néptöredékek és az egyenes határokkal szétválasztott etnikumok közötti feszültség olyan méretű, amelyet el sem tudunk képzelni.

Kevés a remény, hogy az Afrikában felgyülemlett feszültség csökkenni fog, ma már azonban mindenki tudja, hogy aki először nyúl atomfegyverhez, másodjára pusztul el. Ezért korszakunk a kis úgynevezett proxi, azaz mások által (pl. ahogy a kurdokat használták az ISIS ellen) vívott háborúk kora.

 

A populizmus 1930-ban és manapság

A politika eltömegesedése a napilapok elterjedésével párhuzamosan történt. Ebben a korban a jól megírt publicisztika, sok szenzációhajhász részletével, valamint a nagy beszédek voltak a forrás a nyilvánosság számára. Ekkoriban fejlődtek ki a példás demokráciák is, ahol a szabad polgár az állampolgárságának jogán szavazhatott és választhatott, ez a folyamat vitte előre a zsidó lakosság emancipációját, a virilizmus megszűnését (vagyis hogy egyre kevésbé kötődött a választói jog a vagyoni helyzethez), és a nők választási joga is egyre fontosabb téma lett.

Választást nyerni akkor sem és most sem volt egyszerű. Akkoriban jó rikkancsokra, újságírókra volt szükség, és olyan megfogalmazásra, hogy az üzenet egyáltalán eljusson a közönségig. Azóta nagyot változott a világ, valamikor a ’90-es évektől hirtelen túl sok lett az információ, és a helyzet romlott, azaz ma még több információ kering, és ezeket még többször ismétlik. Aki nem tudott hangzatosakat mondani az 1930-as években, arra nem nagyon figyeltek oda. Akkoriban a leegyszerűsített ideológia sajnos valamilyen parancsuralmi, tekintélyelvű politikát propagált, és ez hatott is, ráadásul fasiszta, fasisztoid pártok jöttek létre, és Európa-szerte harcban voltak a hatalomért. Csak hogy tisztán lássunk, Franciaországban és Nagy-Britanniában is voltak ilyen, a mai szemmel túlhaladott és elfogadhatatlan ideológiák. A britek nagy szerencséjére a racionális úriember diplomatát, Chamberlaint egy tehetséges populizmusban is jártas gondolkodó váltotta fel. Winston Churchill magáról mint Nagy-Britannia oroszlánjáról beszélt, akinek az üvöltés a dolga. És valóban, hatékonyan „üvöltött”, számos furfangos mondata, riposztja maradt fenn, és az egész megjelenése is jellegzetes volt. Mindezért populistának kellene mondani? Nem hiszem, hogy a populizmus és a populáris szavak olyan könnyen elválaszthatóak.

A populáris és a populista egy helyen válik szét. A populista gátlástalanul ígér, anélkül, hogy volna esély az ígéretek magvalósulására. A népszerű politikus pedig olyasmiket próbál megvalósítani, ami nemcsak a saját boldogulását segíti, hanem a társadalom legnagyobb, sőt nem minden részének kínál valamit.

A demokráciával azonban van egy súlyos gond. Válsághelyzetekben rosszul működik. Ahhoz, hogy a választó mérlegelje a jelöltek morális és intellektuális alkalmasságát, az kell, hogy legyen ideje informálódni és gondolkodni. Ha válsághelyzet van, akkor erre nincs mód. Ezt már a rómaiak is felismerték, hiszen amikor háború volt, akkor nem két konzult választottak egy évre, hanem egy diktátort fél évre.

A mai demokrácia is válságban van, de nem csupán a válságok miatt, hanem az információözön miatt is. Az ember eléldegélhet úgy, hogy rengeteg információt hall, de csak a saját köreiből. A tömegmédia által mindannyian benne vagyunk egy médiabuborékban, melyet magunk kreálunk magunknak, és sokszor nincs erőnk ebből kilépni, sőt, van úgy, hogy nem is tudunk a buborékunkon kívüli információk létezéséről.

Egy politikus számára ez kényelmetlen, illetve feladatot ad. Minél több buborékba kell, hogy eljusson az üzenete. Az 1930-as években az volt a cél, hogy feltüzeljék a tömeget, ma már az is nehéz, hogy pontosan jusson el az üzenet, és persze ma is van, aki ingerelni, azaz szintén feltüzelni kívánja a hallgatóit, követőit. A politikai kommunikáció már odáig fajult, hogy egy szép, rendezett demokráciában, amilyen a svéd, a magyarországi népesedési terveket az 1930-as évek terveihez hasonlítják. Pedig ha valaki igaztalanul vádol, akkor saját magát vádolja. Viszont a svédországi problémafelvetés egyszerűen populista. Ne felejtsük el, hogy létezhet baloldali, jobboldali és liberális populizmus is. Annika Strandhäll, a svéd szociális ügyek minisztere ez esetben egy szélsőségesen liberális populizmust alkalmazott mondandójában.

Azt hiszem, hogy napjainkban egy politikusnak az a legfontosabb feladata, hogy megtalálja a határt a felelős népszerűség és a felelőtlen, káros populizmus között. Periklész, Nikiász és Alkibiadész példája is erre int.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..