A gyógyszertár 1905-ben került a temesvári származású helyi mr. Ph. Sima T. Joanović tulajdonába, aki a századforduló elejére jellemző korszerű gyógyszergyár fogalmának megfelelően gyógyszerészeti és kozmetikai célokra, valamint a likőr-rum esszenciák gyártására tágas laboratóriumot rendezett be az új épületbe áthelyezett manufaktúrában — olvasható a 2003-ban publikált Hosszú a jegenyesor című torontálvásárhelyi falumonográfiában. Itt lelhető fel továbbá az az adat is, amely szerint a számos gyógyszertechnikus-laboránsa és kisegítői mellett a patika terepi termékforgalmazót is alkalmazott. 

Sima Joanović halála után, 1933-ban legidősebb fia, mr. Ph Emil Joanović lett a főnök, majd 1942-ben fiatalabb öccse, mr. Ph Đura (Gyuszi) Joanović vette át a patikát, melyet 1949-ig, a gyógyszertár államosításáig, illetve az 1952-ben bekövetkezett dél-amerikai emigrációjáig szakszerűen vezetett. Feljegyezték, hogy a Joanović patika több világkiállításon (Párizs, London, Budapest...) is részt vett, melyek közül a legáttörőbb sikert a párizsin érte el az ún. 55-ös parfümjével. A múlt évszázad második felében, a változatlanul szakszerű „cégvezetésnek” köszönhetően a patika biokémiai laboratóriumrészleggel is bővült, vér- és vizeletvizsgálatokat végezve az antalfalvi község egészségi biztosítottai részére. Felszereltségében a debellácsi gyógyszertár a tartományi székváros gyógyszertáraival azonos rangban volt annak idején. A laboratóriumban folyó munka minőségének folytonosságát a Belgrádi Orvostudományi Egyetemmel való együttműködés tette lehetővé. Egészen 1962-ig. Ekkor egyesítették ugyanis és helyezték központosított ellenőrzés alá a gyógyszertárakat. Végzetét idővel maga az épület sem kerülhette el. Néhány esztendővel később, a vaskapui Duna-vízerőművek beüzemelése után a talajvíz szintjének megemelkedése az alapokat is megmozgatta. Az öreg épület rendbetétele helyett az új idők kiszolgálói egy merőben korszerűbbnek tűnő épületkomplexumba skatulyázták be a múltat, a még használható bútorokkal, tetszetősebb laboratóriumi tárgyakkal. A patika velencei tükre a falu helytörténeti múzeumában kapott menedéket.  

Hajdanában a mindennapokban használatos gyógyszerek 80-90%-át a patikákban állították elő. A témához kapcsolódó zsenge gyermekkori emlékei között kutatva a torontálvásárhelyi Tatár Erzsike néni felidézte, ahogy a szederleveleket gyűjtötték, melyeket úgyszintén hasznos gyógyászati alapanyagként kezeltek a nevezett család pharmaceutái.

A Joanović-patikusdinasztia utolsó aktív tagja Emil Joanović volt. Az itt lejegyzett adatközlői vallomásait a fentebb már megnevezett falumonográfiából kölcsönöztük.

„Nagyapám, Sima (Simon) T. Joanović szerb nemzetiségű, a XX. század elején jött Torontálvásárhelyre — Debelyacsára, nagyanyám Florescu Emina román, Sárosfalvából, azaz Nagyszentmiklósból, Romániából települtek ide (Torontálvásárhelyre — a szerző megj.). Négy gyermeket neveltek fel, édesapámat, Emilt, Gizellát, Aleksandart (Sacit) és Djurát (Gyuszit). Gizella sarlachban meghalt (1907—1921), a három fiú patikus lett. Szüleim: Emil Joanović (1906—1974) és Sepsey Aranka (1914—1993). Testvérem: Angster Erzsébet Debelyacsán született 1941. március 16-án, Németországban él, gyógyszerészként dolgozik egy gyógyszertárban. Egy leánya van, aki fogorvos. Debelyacsán születtem 1935. november 3-án. Édesanyám a telepes Sepsey családhoz tartozik, apja Sepsey István tanító, református kántor. Nagyanyám Albrecht Leona a szüleitől örökölt papír- és bőrkereskedés tulajdonosa volt.

Az ősök érdemei: aktívan részt vettek a falu életében fejlesztés és kultúra terén egyaránt. A két nagyapám az első világháborút ellenkező oldalon élte át. Simon kapitány volt a szerb, István pedig főhadnagy az osztrák—magyar hadseregben. Édesapám a Spárta (a helyi Spartacus fociklub — a szerző megj.) futballistája, edzője, majd a klub ügyintézője lett, később futballbíró is volt. Egyébként a Joanović család minden tagja anyagi támogatója volt a Spártának. 1943-ban édesapám Ostojićevon — Tiszaszentmiklóson patikát vett, melyet 1949-ben konfiskáltak. 1960-ban Apatinba költöztek, majd 1961-ben Temerinbe.

Az elemi iskolát Debelyacsán végeztem, nagyapám Sepsey István volt a tanítóm. A gimnáziumot 1945 és 1953 között magyar nyelven fejeztem be Zrenjaninban (Nagybecskereken — a szerző megj.) 1953 őszétől a Belgrádi Egyetem Gyógyszeripari Karára jártam. 1959. július 29-én diplomáltam, ezt a napot egy édesapámtól kapott Schaffhansen aranyzsebóra hátlapja őrzi. Első munkahelyem a Bulevar gyógyszergyárban volt. Főnököm örömmel fogadott, édesapám barátja volt és tudta, hogy diplomámat megelőzte egy apa-anya melletti hosszú gyakorlat. 1960-ban bevonultam katonának. Szarajevóban voltam, az ottani katonai kórház patikájában dolgoztam. Miután leszereltem, házasságot kötöttem Baksa Saroltával, a belgrádi református lelkész leányával. 1962-ben elhelyezkedtem a verseci Hemofarmban, feleségem pedig a verseci múzeum régésze lett.

A gyógyszerészetet úgy képzeltem el, ahogy nagyapámnál láttam: »meghallgatni, elkészíteni, odaadni.« Ezért a gyógyszergyártást helyeztem előtérbe és már 1962 tavaszán, megszerveztem a pasztilla gyártó osztályt, majd pár év múlva az ampulla osztályt, ahol később bevezettem a vitaminos és szemcseppeket, valamint a kenőcsöket.

Ha valakinek bemutatnak most, hogy nyugdíjas vagyok, ezekkel a szavakkal teszik: »On je stvorio Hemofarm« (Ő teremtette meg a Hemofarmot — a szerző megj.). Ugyan nem én hívtam életre, hiszen idejövetelem előtt már másfél éve üzemelt, én csak modernizáltam.”

Epilógus

Emil bácsi, egészségi okokra hivatkozva, 1987-ben vonult nyugdíjba. Életének hatvanhetedik esztendejében hunyt el Versecen 2002-ben. Fia, ifj. Emil Joanović a verseci Hemofarm számítástechnikai fejlesztési osztályának szakembere. Az államosított családi házuk, illetve a néhai patika sorsa fölött — noha mind építészetileg, mind pedig szellemileg jelentős értéke lehetne a torontálvásárhelyi polgárok számára — sajnos mindmáig csak a kossava és az értelmetlen enyészettel cimboráló végzet szele fütyül.