A torontáli bárd

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A torontáli bárd

,,Bárhová is vet a sorsod, ez a cudar élet, ahogyan én, senki sem fog úgy szeretni téged” (Szőke István: Kis falumnak templomtornya)Szőke István 1928. november 6-án született Torontálvásárhelyen, földművescsaládban. Felmenői falualapítók voltak, Hódmezővásárhelyről jöttek. Az általáno...

,,Bárhová is vet a sorsod, ez a cudar élet, ahogyan én, senki sem fog úgy szeretni téged” (Szőke István: Kis falumnak templomtornya)
Szőke István 1928. november 6-án született Torontálvásárhelyen, földművescsaládban. Felmenői falualapítók voltak, Hódmezővásárhelyről jöttek. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot pedig Nagybecskereken fejezte be. Végül Szabadkán a vegyészeti középiskolában szerzett oklevelet, 1950-ben. A katonai szolgálat letöltése után a szakmájában dolgozott mint vegyésztechnikus. Az állomások: Szarajevó, Goražde, Mladenovac, Belgrád, Újvidék, Hannover, Antalfalva. Ez utóbbiból vonult nyugállományba. Versírással 1948 óta foglalkozik. Hét költeménnyel társszerzője a Debelyacsa 200 éves fennállása alkalmából kiadott åseink nyomában című verseskötetnek.
Eddig terjed a nyomtatásban is megjelent önéletrajzi adathalmaz. De valóban csak ennyi lenne egy ember? Miközben a kis híján huszonkilencezer nap terheivel is súlyos bevásárlószatyrával pihenni telepszik le egy röpke pillanatra a parki padok valamelyikére, ennek az értékes embernek bizony ritkán jár ki itt-ott egy futó köszönés. Hiszen ha egyszer félreteszik, bizony igen hamar el is felejtik az embert! Hiába járta be hajdan keresztül-kasul azt a vén Európát, ahová immár körülményesebb bejutnunk, mint száraz lábbal átlépdelni a híres Óperenciás-tengeren. Ezért is kíséreltük leemelni a feledés sűrű fátylát egy nem mindennapi polgártársunk tövises és mindenképpen sajátságos életútjáról.
- Nem akarom kompromittálni azokat, akik mindennap rám nyitják az ajtót, de azért szívesen mesélnék is. Tudod, hogy van ez...- kezd pörögni a mese fonala, áttörve időnként egy rohamszerű hörgéssel, fullasztó köhögéssel. A doktorok addig kezelték felváltva krónikus légcsőhurutra, asztmára és szívbetegségre, mígnem a szervezete valóban alkalmazkodott e betegségekhez. A múltat idéző nagyszoba asztalán még felsorolni is sok az orvosságokat. Viszont a percek múlásával képzeletben már én is egy degeszre tömött bőröndöt szorongatok, akárcsak Stefán, azaz Pista bácsi annak idején a sorozótiszt előtt állva.
- Kevés ember dicsekedhet azzal, hogy sorkatonai szolgálatát a tiszti irodában kezdi, gőzölgő feketekávé mellett. Engem viszont kiparancsoltak a glédából, és biztató vállveregetések közepette Szarajevó felé igazítottak át. Mégpedig alkalmazottnak. Akkoriban építettek ugyanis a Foča melletti Vitkovićiben egy vegyi üzemet. Tizenegy hónap után ,,leszereltem”, majd Goraždéban léptem munkaviszonyba. Saját lakás, jó fizetés, előnyjogok... és egy kimondhatatlanul erős, gyötrő honvágy, ami arra késztetett, hogy szülőfalumhoz minél közelebb keressek magamnak állást, megélhetést. Szegény megboldogult édesanyám biztatott is eleget ebben. Szerette volna, hogy támaszuk legyek idős korukra, és életemet boldogan kössem össze egy rendes magyar leánnyal. A Sors azonban másként rendelkezett.
(Nem feszegetem a dolgot, mégis mintha egy kicsit gyorsabban remegne a keze.)
- Látod?! - fogja meg jobbjával hirtelen az árulkodó balt. - Ezt a kisujjamat a németek varrták vissza ,,odakint”. Volt egy kis üzemi balesetem. De hol is hagytam abba? Igen, átjöttem hát Boszniából Szerbiába, Mladenovacra, majd Belgrádba. Valami golyós csapágyakat gyártó részlegnél lettem üzemvezető, és - ezt sosem felejtem el! - olyan megtiszteltetés is ért bennünket, hogy az általunk gyártott alkatrészek egyikét a neves indiai államfő, Nehru személygépkocsijába építették be. Talán dicsekvőnek tartasz, de a legszerényebb megfogalmazás szerint is nagykutya lettem. Akár szerencsének, akár áldásnak nevezem a rám mosolygó valamit, egy biztos: bármerre jártam-keltem, nyíltak előttem a kapuk, kárpótolt az Élet.
Újra az a titokzatosság, ismét az a sejtelem és büszke tekintettel megsimogatott, falra akasztott fénykép. Újvidéken, a laborban, munka közben: Brezsán Gyula mester fotográfiája. Pista bácsi viszont rokonságát és a nizzai, Monte Carlo-i, párizsi, velencei, római... útjának emlékét mentette meg amatőr fényképészként az utókornak. Vagy annak, aki halála után nem vágja ki kacatként az egészet. Kínai selyemmel bekötött fényképalbumok garmadája előtt állok immár megilletődve, akárcsak az öregúr tehette vándorlásai során az elnöki szószék előtt, amelyről minden idők egyik legsúlyosabb ítélete hangzott el nemzetünk fölött. Trianonban.
- Idehaza, Torontálvásárhelyen hat osztályt jártam, utána kerültem el a nagybecskereki gimnáziumba. Ott a hagyományos latin mellett németül és angolul is megtanultam, és kellett ez nagyon, hiszen Németországban sokáig többre mentem a nyelvismerettel, mint magával az iskolámmal. Akkoriban sem mérnököket válogattak a bevándorlók sorából, hanem szakmunkásokat. Hajtott a vérem, világot akartam látni, nekivágtam hát 1966-ban. Majd egy hétig bolyongtam abban a hatalmas országban, gyakran a csillagos eget terítve magamra éjszakánként takarónak. Aztán valahogy rendbe jöttek a dolgaim, legalábbis úgy tűnt. Hannoverben ugyanis sikerült bejutnom egy vegyi üzembe, de aztán az alkalmazottjuk visszatért a szülési szabadságról, nekem pedig újból maradt a sorban állás a munkavízumért. Azt hiszem, egyedül a könyörtelen bürokráciát nem vettem eléggé komolyan. Két nap igazolatlan hollétem miatt - ekkora hézag jelentkezett a munkahelyemről való elbocsátásom és az idegenrendészeten való jelentkezésem között - a rendőrfőkapitány semmisnek nyilvánította a további ott-tartózkodásra vonatkozó kérelmemet, és a német munkaügyi jogszabályok megsértésére hivatkozva huszonnégy órán belül az ország területének elhagyását ,,ajánlotta”. Mint derült égből a villámcsapás, úgy talált telibe az ítélet. De hát tudhattam volna, hogy nem bánnak kesztyűs kézzel senkivel sem, főleg nem velünk, idegenekkel! Emlékszem, még a szükségletvégzésünket is másodpercmérővel mérték a munkaellenőrök odakint Európában.
Így érkeztem végül haza. Hiába volt tizenhárom év gyakorlatom a szakmámban és a túlélésben, szülőfalumban csak a kapanyél várt rám szegény édesapám mellett. Úgy 1977-ig. Ekkor sikerült végre létjogosultságot szereznem a munkadossziémból a mindenkori kiskirályok által önkényesen eltávolított oldalaknak is, és az 1991-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásomig az antalfalvi cukorgyár vegyésztechnikusaként dolgoztam. A köztes időszakban pedig - sokak megbotránkoztak már emiatt! - a bécsi börtön vendégszeretetét is volt szerencsém megkóstolni. Négy nap nem a világ, vagy mégis? Nem loptam, csempésztem, még csak politikai menedékjogot sem igényeltem az osztrákoktól. Egyszerűen kiutaztam mint turista, s gondoltam, ha lehet, folytatom utam az Államokba szakadt rokonsághoz. Elegem volt ebből az országból, itt nincs mit szépítenem! Viszont a bécsiek ezt másként értelmezték. Szerencsére nem varrtak semmit sem a nyakamba, csak ,,simán” visszapenderítettek Mariborba a ,,vakáció” után. Az ottaniak pedig ide, az antalfalvi biztosokhoz. S mint a történet elején, ismét megkínáltak kávéval, cigarettával, konyakkal és nem utolsósorban a hőn óhajtott cukorgyári munkahellyel. Egyedül a cigarettát utasítottam vissza.
Meg azt, hogy életének minden jelentősebb mozzanatát ne foglalja rímekbe...
- Első versemet csaknem hatvan évvel ezelőtt írtam. Eleinte nagy ambíciókkal, hiszen rendre küldözgettem őket az akkori Életjelbe, de aztán csak úgy, az asztalfióknak. Itt vannak ők most is velem, jobb időkre, békésebb szelekre várva. Kiadnám én, de nem illetéktelen kezekbe. Utoljára Fehér Ferenc és Majtényi Mihály olvasták, véleményezték a verseimet az akkori terjedelmükben egybekötve. Mindenkiről, aki közel állt hozzám, született egy-két költői gondolat. Szüleimről, barátaimról, a magányról, a honvágyról, az életről, a természetről, a szerelemről és az elmúlásról.
Újabb és újabb lendületet a VIVE adott neki, teljessé téve a magyar nóta hagyományaihoz való zsenge ifjúkora óta tartó ragaszkodását. A szakzsűri a 98-as vetélkedőn díjazta a Kis falumnak templomtornya című hallgatóját, amelynek dallamát Győri Zoltán komponálta, de az új évezred kezdetén is döntős szerzemények pattantak ki tollából. Majd zeneszerző nélkül maradt.
- Valahol az ember mindig elhibázza. Hittem a becsületességben, az adott szó súlyában és még sok - mai szemmel nézve - haszontalanságban. Most már talán csak abban, hogy valóban tudunk úgy választani, hogy abban legyen is köszönet. És bejártam Európát: heteket töltöttem a Luvre-ban, gondoláztam a velencei csatornákon, kényeztettem magam a kockajátékok ördögével és szépasszonyok csókjával a Monte Carló-i kaszinóban s az Örök Városban, a budapesti Hármashatárhegy étteremben pedig, ahol a Szindbád írója is szívesen megfordult, két pincér is leste készségesen poharam ürülését. Nem tékozoltam, csupán megpróbáltam élvezni is azt a csipetnyi jót, amit a megpróbáltatások mellé kaptam az élettől körítésként. Istenfélő keresztyén vagyok, de egy valamit meddő vita lenne elhitetni velem: én ha egyszer elrúgom a bocskort, ígérem, fel nem támadok soha!

Címkék: A torontáli bárd
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink