A titokról

A titokról

Mindenki életében van olyasmi, amit szeretne megtartani magának.

Vagy azért, mert nem szívesen hozna másokat kellemetlen helyzetbe, vagy mert önmagát óvná ezzel — mert fél a kellemetlen következményektől, esetleg mert szomorúságot, szégyenérzetet okozna magának azzal, ha kiderülne.  

Természetesen bizonyos emberekben megbízhatunk a magánügyeinket illetően, de sokan nem tudják tartani a szájukat. Hogy miért van ez így, a kutatókat is érdekelte, ezért kitalálták az önelrejtés pontszámot, melynek az emberek többsége a középtartományába esik. Az alacsony pontszám a nagyon nyitott embereket jelzi, a magas pedig azokat, akik igazi önelrejtők. Ez utóbbiak hajlamosak arra, hogy gondolataikat és érzéseiket elzárják a külvilág elől, nehezen osztják meg még a közvetlen környezetükkel is. Ezeknél az embereknél jóval gyakrabban fordulhat elő depresszió, hát- és fejfájás, sérülékenyebbek, és olykor kényszerekkel is küzdenek.

Pszichés szempontból a titoknak olyan hatása lehet, mint a hazugságnak — például a beszélgetés során fokozott izzadás és gyorsult pulzusszám is felléphet. Márpedig ez a fajta igénybevétel hosszú távon igencsak kimeríti a szervezet erőtartalékait. Teszthelyzetekben azok a személyek, akiktől azt kérték, hogy vágjanak pókerarcot (rejtsék el érzelmeiket), rosszabbul teljesítettek, mint azok, akik nyíltak lehettek, és teret engedhettek érzéseiknek. Ezt a típusú kimerültséget a pszichológiában egokimerülésnek nevezzük. Ezt az állapotot az jellemzi, hogy hátráltatja az egyén további sikeres önszabályozását és céljai elérését is. Titkaink megtartása és az erőfeszítés, hogy ne gondoljunk rájuk mindennap huzamosabb ideig, jelentős mentális igénybevétel — a stresszhez hasonló hatásmechanizmussal —, és már fizikai szinten is megjelennek a következményei. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy azok a legkárosabb titkok, amelyekhez szégyenérzet kapcsolódik.


Flickr.com/Quasic

Éppen ezért a nehézségek megosztása egy bizalmassal, vagy azok kiírása, kikiabálása — még ha azt senki sem olvassa, hallja — nagymértékben hozzájárulhat az egészség megőrzéséhez. Brené Brown szerint egy fájdalmas titok úgy semlegesíthető, ha egyenlő mennyiségű empátiát adunk hozzá. Ez persze nehézkes lehet, ha éppen az érintett személlyel kapcsolatos a titok, vagy ha nincs igazán senki, akinek el lehetne mondani. S van olyan is, hogy egy-egy titok megosztására és/vagy befogadására még nincs felkészülve a másik személy. Ha azonban olyan történetről van szó, amely a hallgatóságot is leterheli érzelmileg, benne is felébredhet a továbbadásra való szükséglet. Ilyenkor az is segíthet, ha egy idegennel osztjuk meg — ez lehet egy szakember, de a fiatalok gyakran a virtuális térbeli barátjukkal beszélik meg, akihez egyfajta vak bizalom köti ezek után őket.

A pszichológusok hivatásos titoktartók. Nem tisztjük sem megítélni, sem rosszallóan fogadni egy-egy történetet, és a „megosztó” minden szavára figyelnek. Vagyis a vallomás akkor válhat felszabadítóvá, ha megértésre találunk, sőt ez még kettejük kapcsolatát is szorosabbra fűzheti. Furcsamód a még soha ki nem mondott traumák kiírása is hozhat pozitív fizikai és pszichikai hatásokat — még akkor is, ha soha senki el nem olvassa, esetleg azonnal el is égetjük.

Persze a titkok — mint egy eseményre való készülődés vagy a karácsonyi ajándékok rejtegetése — örömteli tervezgetéssel is járnak, sokszor viszont eltávolítanak bennünket a hozzánk közel állóktól. Titkaink általában sokkal kevésbé tűnnek súlyosnak mások szemében, mint ahogyan mi látjuk őket, főleg akkor, ha már hosszú ideje egyedül őrizgetjük őket.

Magától értődő, hogy személyiségünknek megvannak az egészséges határai, nem szükséges minden gondolatunkba beavatni másokat, és ez rendben is van így. 

A feltárulkozás örök módszere a naplóírás. A minket ért élmények és érzések megosztásának elsődleges funkciója, hogy ezáltal újraélhetjük, újra megtapasztalhatjuk az egy-egy esemény által generált érzelmeket. Negatív érzelmek esetén egyfajta támogatásra és segítségnyújtásra is számíthatunk környezetünktől. Máskor az is elég, ha valaki meghallgat, esetleg megnyugtat. Van úgy, hogy valamiről még nem tudunk beszélni, azaz éppen egy olyan folyamatban vagyunk benne, amely során jelentéssel és értelemmel ruházzuk fel a számunkra megmagyarázhatatlant — mert az valamilyen módon ellentmond addigi elvárásainknak, korábbi hiedelmeinknek.


Flickr.com/CEBimagery

Azokat az embereket sem helyes elítélni, akik nem tudnak magukban tartani terhes információkat. Emberi szükségletünk, hogy ilyenkor a környezetünk felé forduljunk, mely többféleképpen tud segíteni bennünket a szituációval való megküzdésben.

Egy párkapcsolatban, amikor nem vállaljuk fel az igazságot, amikor nem mondunk meg bizonyos dolgokat a párunknak, akkor lényegében kijátsszuk, vagyis nem vagyunk hozzá lojálisak. Ráadásul az egyik titok magához vonzza a másikat, és szép lassan átalakul egy hazugságkörré. Párkapcsolatokban a titkok generátora sokszor a hűtlenség. Ez azért lehet nehéz, mert a párkapcsolat egy közös történet, közös identitás, élményvilág, a hűtlenség viszont mindent átír, mindent megkérdőjelez.

A gyerekek — főleg óvodáskorban — összekeverik a titkot a titokzatossággal, a misztikummal. Még nem tudják pontosan, mit jelent, és azt sem, hogyan kell kezelni. A titoktartásra idővel megérünk, ez összefügg a lelkiismeret fejlődésével és az énkép alakulásával is. S igazán majd a kamaszkorra válik fontossá számukra. Az idősebb fiam gyakran emlékszik a rossz álmaira, de nem szívesen mesél róluk, mert talán attól tart, hogy megbánt vele engem vagy másokat. Eleinte hagytam is, mert éreztem, hogy ő így érzi magát biztonságban. De ahogy növekszik, egyre könnyebben tudok vele értelmesen beszélni az álmok szimbolikus világáról, azok fontosságáról és azoknak csak a számára értelmezhető létéről. Amikor viszont olyasmit osztott meg velem, amiben a bizalmamra számított, valóban nem adhattam tovább, mert a kettőnk kapcsolata került volna válságba. A diszkréció a jellemvonáson túl fejleszthető, tanulható dolog. Ám beszélni kell a gyerekekkel a jó és a veszélyes titkokról. Veszélyesek azok, amelyeket legszívesebben el szeretnénk feledni, mégis tudjuk, hogy ki kell mondanunk őket — ha valaki bánt, fájdalmat okoz nekünk vagy másnak. A rosszul eső érintés, a zaklatás, az agresszió, a bántalmazás titkai ezek. El kell magyarázni a gyerekeknek, hogy ez nem árulkodás, hanem segítség, és hogy ez esetben más felnőttektől kell azt kérni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A titokról
Lélekbúvár
A titokról
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.09.15.
  • LXXIV. évfolyam 37. szám
Facebook

Támogatóink