Az evangélisták egyszersmind jól ismerték a szentély rituáléit és vallási szerkezetét is. A templom azért tölthetett be kiemelkedő vallási szerepet, mert az egyetlen olyan hely volt Palesztinában, ahol a zsidók áldozatot mutattak be Istennek. E szerepével kapcsolatban az evangéliumok említést tesznek egy férfiról, aki az oltárhoz viszi áldozati ajándékát. A szolgálatot a templomban egy nagy létszámú papi testület látta el, amelyet huszonnégy rendre osztottak fel. Ezek hetente váltották egymást a szolgálatban. Keresztelő János apja szintén egy ilyen csoporthoz tartozott. Lukács arról is beszámol, hogy Zakariást a templomban szokásos rituálé szabályai szerint sorshúzással választották ki a papi teendők ellátására (Lk 1,9). Zakariás feladata az volt, hogy hivatali ideje alatt minden reggel és este illatáldozatot mutasson be tömjén égetésével a Szentek Szentje előtti szentély aranyoltárán. Lukács arra is kitér, hogy a hívek, akik nem léphettek be, kint vártak, amíg Zakariás elvégezte az áldozatot. Érdekes megjegyzés, hogy a törvények azt is előírták, hogy az áldozatot bemutató pap derekára kötelet kötöttek arra az esetre, ha azt netalán a Szentek Szentjében érné a halál, akkor ki tudják onnan húzni, mivel oda egyedül csak a szolgálatot teljesíthető pap léphetett be. A papok többsége nem Jeruzsálemben lakott, és csupán arra az időre költözött be a templomba, amíg hivatali teendőit látta el. Így megbízatása lejártával Zakariás is visszaköltözhetett a Júdeai-hegyekben lévő otthonába (Lk 1,23). Amikor Jézus utasított egy leprást, hogy megtisztulásából mutassa meg magát egy papnak, akkor nyilvánvalóan nem Jeruzsálembe küldte, hanem egy helyi paphoz irányíthatta (Mt 8,4).

A Templom másik felének egy nagy csoportját az úgynevezett leviták alkották, akik énekesként, ajtónállóként és egyfajta rendfenntartó erőként is szolgáltak. Ők biztosították a rendet a templomban és esetenként a város területén is. Nagy valószínűséggel a Főtanács is egy levitákból álló osztagot bízhatott meg Jézus letartóztatásával a Getszemániban. Ők voltak azok, akik János szerint már korábban is törekedtek a letartóztatására, de nem merték megtenni, mert féltek a nyilvánosságtól, és a megfelelő ürügyre vártak. A templom azonban nemcsak az áldozatok bemutatásának adott helyet, hanem Jézus szavaival élve az „ima háza” is volt. A templomban napi háromszor lehetett imádkozni a kijelölt időpontokban. Jézus feltehetően egy ilyen alkalommal mondta el tanítványainak a farizeusról és a vámszedőről szóló példázatát (Lk 18, 9—14). A tanítók is gyakran látogatták a templomot abban a reményben, hogy szépszámú hallgatóságra találnak az oszlopcsarnokai között. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus is rendszeresen tanított a templomban.

A zsidóság különbséget tesz a templom és a zsinagóga között. Tudnunk kell, hogy templom csak egy volt, a jeruzsálemi, amelyet Salamon épített. Ezzel szemben számos zsinagóga létezett a zsidóság által lakott területeken. Az intézmény pontos eredetéről nem sokat tudunk, de annyi biztos, hogy Jézus is elsősorban a zsinagógában (görögül szünagógé, azaz találkozóhely) tartotta a kapcsolatot ősei vallásával. Palesztinában a régészek több mint száz zsinagóga maradványait tárták fel. A templommal ellentétben a zsinagógában a legfontosabb tevékenység a törvény felolvasása és magyarázata volt. A helyiek a hét minden szombatján összegyűltek, hogy felolvasásokat hallgassanak a Tórából, a hozzá kapcsolódó homíliákból és más szent iratokból. Jézus maga is részt vett ilyen szombati gyűléseken, és vitába is szállt az írástudókkal, például a pihenés napjának megtartása kérdésében. Az evangéliumok összefüggésbe hozzák a zsinagógákat a farizeusokkal. Ez pedig, egyéb bizonyítékokkal együtt, arra enged következtetni, hogy a farizeusok szinte teljesen kisajátították ezt az intézményt, és saját tanaikat, nézeteiket próbálták ott népszerűsíteni. Nem meglepő, hogy az Úr Jézus számos alkalommal szembeszállt velük és kioktatta őket. A zsinagóga elsődleges funkciója tehát az volt, hogy a Szentírásból vett szövegek felolvasásának megfelelő helyet nyújtson. A judaizmus későbbi változatában kialakultak az úgynevezett éves, illetve hároméves olvasási ciklusok, melyek során a Szentírás bizonyos részeit hozzárendelték egy-egy meghatározott szombathoz vagy vallási ünnephez.