A tájház mint közösségi tér

A tájház mint közösségi tér

Hajnal Viktor, a gombosi Arany János Magyar Művelődési Egyesület elnöke beszélgetésünk során elmondta: hatalmas erőfeszítéssel és összefogással sikerült megszervezniük az idei Durindót és a Gyöngyösbokrétát, de megérte, mert erőt adott a maroknyi magyar közösségnek.

A faluban a kilencvenes években megtorpant az amatőr mozgalom, a laktanyává alakított művelődési otthonban hosszú időn át tartalékosok tanyáztak. Ennek ellenére akkor is akadtak falubeliek, akik dolgoztak, vendégszerepléseket szerveztek, megőrizték az egyesületet. Nekik köszönhetően a civilszervezet sikeresen átvészelte a háborús éveket, továbblépett és újjáalakult.

— Öt évvel ezelőtt, amikor elnökké választottak, egy teljesen hétköznapi, egyszerű egyesületet vettem át — mesélte Viktor, miközben helyet foglaltunk a tájház hűvösében. — Behoztam mindent, ami addig nem volt, pályázatokat írtunk, hamarosan megtöbbszöröztem az addigi költségvetést. Az embereknek nagyon fontos a hagyományőrző tánccsoportunk, de mással is kell foglalkoznunk. Talán két éve érzem, hogy a tevékenységek között megtaláltuk az egyensúlyt. A munkát megosztottuk, sok rendezvényünk van. Így én még azt is megtehetem, hogy nem a faluban, hanem Szabadkán élek. Fontos, hogy jelen legyünk, a rendezvényeken lássanak minket. A kislányok kórusa az idei Durindón mutatkozott be először, a produkciójuk még bizonyára nem volt tökéletes, de nem engedhettük meg magunknak, hogy éppen mi ne lépjünk fel. Az amatőr színjátszók harmadik éve vesznek részt a vajdasági szemlén, vannak kiállításaink, amelyeket tájoltatunk is, a Szülőföld Alap és a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával megnyitottuk a tájházunkat. Doroszlóval, Szilágyival és Kupuszinával közösen indítottuk útjára a Négyesfogatot, fontos feladatnak tartjuk a gombosi népviselet tanulmányozását és megőrzését. 

* Azt mondtad, ez a tájház más lesz, mint a többi hasonló létesítmény…
— Igen, mert csak az első két helyiség, a szoba és a konyha marad meg múzeumnak, a ház többi részét, amely szintén tájházjellegű lesz, használni szeretnénk. A felújított istállóban kézműves-foglalkozásokat szervezhetünk, a hátsó kert sátorozásra alkalmas, vendégeket is fogadhatunk. A tájházat a Durindóra és a Gyöngyösbokrétára — elsősorban a kedvezőtlen időjárás miatt — nem sikerült teljesen befejezni, de remélem, az idén elkészül. Igazi közösségi térré kívánjuk varázsolni, télen minden bizonnyal otthonosabb lesz, mint a művelődési ház, próbálhatunk, összejöveteleket tarthatunk.
Tudom, hogy a tájház nem hozza, inkább viszi a pénzt, a belépőjegyekből a működése soha nem lesz rentábilis, de ha belakjuk, más bevételi forrásokat is biztosíthatunk mellé.

* Nagyon örülök, hogy azt hallom tőled: az egyesület kiheverte a háborús évek zűrzavarát.
— Igen, de azért nem könnyű összerakni a történetünket, mert a kilencvenes években a levéltárunk, az emlékeink nagy része megsemmisült, eltűnt. Hiába mondjuk, hogy 1936 óta létezünk, ha hiányzik egy korszak. Az emberek összeszedegették, ami megmaradt a katonaság után, próbáljuk rendszerezni, pótolni azokat az éveket, mert úgy gondoljuk, akkor van jövőnk, ha ismerjük a múltunkat és a jelenünkkel is tisztában vagyunk. A község kilenc települése közül a miénk a második legkisebb, még van nyolcosztályos iskolánk, rendes tagozatokkal, de az összevonás veszélye minden évben leselkedik ránk. A más nemzetekkel jól megvagyunk, elmegyünk egymás rendezvényére, sőt, a többiek tőlünk próbálják ellesni, mit, miért és hogyan csinálunk.

* A kétlaki életedet hogyan fogadják a faluban, és meddig tervezel ingázni Szabadka meg Gombos között?
— Ameddig bírom. A hivatalos címem továbbra is itt van, a Proletár utcában, a nagyszüleim házát is fel szeretném újítani, de itt nem tudok egzisztenciát teremteni magamnak. Szabadkán nemrégiben vettem házat, még nem lakható teljesen. Van telefon, internet, mindent meg lehet beszélni, ha pedig személyesen kellek, kicsit több mint egy óra alatt itt vagyok. A faluban megszokták, hogy így élek. Látták, mi volt előttem, tudják, hogy a legjobbat akarom nekik. Hatalmas hajtóerő van bennem, és ezt megpróbálom átadni. Nemcsak a veszekedéshez, hanem a barátsághoz és a kompromisszumhoz is két ember kell. Egyelőre működik.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A tájház mint közösségi tér
Zene
A tájház mint közösségi tér
Nemzetpolitika
  • Hét Nap
  • 2018.11.05.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink