Németh István író, nyugalmazott újságíró, a Magyar Szó és a Hét Nap külső munkatársa szinte az egész pályáját falujárással töltötte. A vajdasági települések és emberek sorsát riportokban, interjúkban, lírai jegyzetekben, karcolatokban dolgozta fel, drámai erejű novellákban örökítette meg. Több tíz könyve jelent meg, közöttük ifjúsági regények is.
Az adai Szarvas Gábor Könyvtár az év elején Németh István olvasási pályázatot hirdetett meg a község felsős általános iskolásai részére. Az eredményhirdetést a vajdasági magyar írás és olvasás napjára időzítették, és meghívták rá magát az alkotót is, aki nemrégiben vette át a Táncsics Mihály-díjat. Az esemény vendégét Gruik Ibolya, a Magyar Szó újságírója faggatta. Az író-olvasó találkozón szó esett az anyanyelvről, a szülőföldhöz való ragaszkodásról, az újságírói munkáról. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett, rövidített változatát közöljük.
" Megbánta-e valaha is, hogy elhagyta a szülőfaluját, Kishegyest és Újvidéken talált otthonra?
- Erre a kérdésre nehéz is meg könnyű is választ adni. Azt vesztettem el, amit Újvidék soha nem pótolt. Én már több mint ötven éve Újvidéken vagyok, de nem tartom az otthonomnak. Gyakran eszembe jut, mit érezhetnek azok, akik nem ötven kilométerre, hanem jóval messzebbre kerültek a szülőhelyüktől, az utcától, ahol felnőttek. Aki soha nem mozdult ki a megszokott környezetéből, az nem tudhatja, milyen ereje van számomra a szülőfalunak. Nem a szülőföldnek, mert az sokkal tágasabb, újságíróként ugyanis a szülőföldemmé vált az egész Bácska, Bánát és Baranya. Újvidéknek azon a részén, ahol lakom, a nagy kalickák tövében még vannak családi házak. A kis udvarokban nemcsak kutyát és macskát tartanak, hanem egy-két jószágot, például tyúkokat is. Amikor reggel megszólal a krédli kakas, a hangja rögtön hazarepít. Annak az egykor volt helynek a hangulatához hozzátartozott a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, de az is, ha a mesterek elkezdtek dolgozni. Az én falumban, Kishegyesen, legalább húsz kovács volt. El tudják képzelni, milyen harangozás tört ki, amikor verték a vasat? Lehet, hogy ez csak az én lelkemben olyan gyönyörűséges, de azt, amikor onnan fentről, a Kálváriáról hallgattam, ahogyan zengedezett az egész falu, nem lehet elfelejteni. Emellett a barátok, a szülők, az iskola, vagyis ezerféle kapocs köti az embert a szülőfalujához, ami nem válhat semmissé. Különösen akkor nem, ha olyan körülmények közé kerül, amit nem tud megszokni. Mindig pörölöm magam, hogy amikor nyugdíjas lettem, nem költöztem vissza. Nem, mert a gyerekek már nem ott nőttek fel, messze lennénk tőlük... Mindegy, így alakult, de az a jó, hogy akkor mehetek haza, Hegyesre, amikor akarok. Az Újvidéktől való idegenkedésemnek talán nem is a városjelleg az oka, hiszen az elmúlt két évtizedben gyakran jártam Szegeden, és nagyon megszerettem. Szeged olyan város, ahol élni tudtam volna, de Újvidék más, magam sem tudom megmagyarázni. Nekem valahogy idegen maradt. Persze, nem annyira, hogy beleszomorodjak vagy belesavanyodjak, de ez az igazság.
" Mivel ezen a találkozón sok általános iskolás van, kérem, beszéljen arról, hogyan születtek a gyermekeknek szánt könyvei, például a Vadalma, és mi volna az, amit ma megírna számukra?
- A Vadalmát nem volt nehéz megírnom, mert a fiaimnak is voltak hasonló esetei, történeteket is meséltek, ismertem a falusi életet. Nem gyötrődtem vele sokat, mert nem vagyok gyötrődő természet, de ma már nem mernék hozzáfogni egy gyermekeknek szóló novellához sem. Bizonyára azt írnám meg nekik, amit ma látok és tapasztalok, de biztosan nem sikerülne. Pedig nekem is vannak unokáim, héttől huszonnégy évesig, vagyis különböző korosztályokhoz tartoznak. A legkisebb is olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyektől én el vagyok ájulva. Olyan dolgokról számol be, amelyekhez én nem is konyítok. De mintha másra nem is lenne idejük. Ez pedig nekem egy kicsit félelmetes, és aggodalommal tölt el. Én gyermekkoromban egy ágacskával is el tudtam játszani, de a mai gyermekeket valami megfosztja az ilyesfajta örömtől.
" A Táncsics-díjat újságírói munkásságáért érdemelte ki, habár gyakran hangoztatja: sohasem volt igazi újságíró. Mégis mit kapott az újságírástól és mit jelentett az Ön számára?
- Nagyon jó, ha az ember olyan munkát végez, amit szeret, mert nem nehéz számára, felüdíti, kielégíti, röpíti. Tényleg nem voltam soha igazi újságíró, mert az újságírót én úgy tudom elképzelni, hogy minden újságírói műfajban otthon van. Én például nem tudtam volna megírni egy képviselő-testületi ülést vagy parlamenti tudósítást. Azt kaptam, hogy megismerkedtem a tágabb szülőföldemmel, és iszonyú sok emberrel találkozhattam. Én egyébként mindig meg tudtam szólítani az embereket, és ez nagyon fontos. Ha valaki bemegy egy vadidegen ember lakásába, bemutatkozik, és elmondja, hogy beszélgetni szeretne, akkor gyakran elküldik a fenébe. Nos, én ilyennel szinte alig találkoztam.
" Ha tanítaná az újságírást, mit adna át a fiataloknak?
- Akik portrékat vagy interjúkat szeretnének írni, azoknak meg kell ismerniük azokat a körülményeket, amelyek között az alanyuk él. Ezenkívül tiszteljük azokat, akikről írunk, és mindenkit emberileg kell megszólítani. Az újságírásnak ezt a részét az elődeimtől tanultam, hiszen ha végigtekintünk a 20. század elejei magyar irodalomon, azt látjuk, minden komoly író írt tárcákat, riportokat. Abban az időben ez nem divat, hanem természetes dolog volt. Nekem megengedték, hogy csináljam, utazgattam, mentem, teltek az évek, összegyűltek, kötetekben jelentek meg ezek az írásaim is. Örülök, hogy rátaláltam a témákra, leírtam olyan dolgokat, amelyek a valóságot tükrözik, tanulsággal szolgálnak. Mivel annyi hamisság van körülöttünk ma is, jó érzés rábukkanni azokra az emberekre, eseményekre, amelyeket érdemes megörökíteni.