Szíriában háború van, nem pedig polgárháború, mint ahogy azt a nyugati média sulykolja. Úgy tűnik, ennek a fegyveres konfliktusnak az egyetlen célja Bassár el-Aszad demokratikusan megválasztott szíriai elnök megdöntése.
Ez nem polgárháború
Gondoljunk csak bele: milyen az a polgárháború, amelyik már öt éve tart, és az egyik oldalon az ország hadserege áll, a másik oldalon meg a különféle iszlamista, dzsihadista erők, olyan csapatok, amelyekben a fegyveresek többsége külföldi. A szemben álló felek tehát a szíriai hadsereg, valamint a Szabad Szír Hadsereg, az Al-Nuszra, az Iszlám Front és az Iszlám Állam. Ezek valójában mind egyformák, egyetlen közös céljuk van, mégpedig a hatalom megdöntése. A másik törésvonal pedig a síita—szunnita évszázados szembenállás.
A konfliktus öt éve, 2011-ben kezdődött. Ekkor érte el Szíriát az „arab tavasz”, mely bizonyos szakértők szerint se nem arab, se nem tavasz, nem arabok tervezték ugyanis, és nem csak arabokra hatott ki. Igen, az Egyesült Államok kormánya áll a háttérben. Erről maga Wesley Clark tábornok is nyíltan beszélt a 2004. évi elnökválasztási kampányában. 2001-ben született meg az ötlet, a Pentagon eldöntötte, hogy melyik országokban szeretne kormányváltást látni (például Afganisztánban, Észak-Koreában, Szíriában, Líbiában). Ezek azóta mind meg is lettek támadva valamilyen módon. Valahol sikerült elérni a célt, de például Észak-Koreában és Szíriában még dolgoznak az ügyön.
Az USA a síita—szunnita ellentétet tökéletesen kihasználva uszította az arab csoportokat egymásnak, és a cél érdekében mindent meg is tesz. Az intézkedések jó részét titok övezi, még akkor is, ha valójában mindenki tud róluk. Amerika pénzzel, fegyverekkel, „humanitárius segélyekkel” látja el a „mérsékelt felkelőket” (hogy mitől mérsékeltek ezek a fegyveresek, azt nem tudni, nyilván nem csúzlival vagy parittyával lövöldöznek). Mindezek mellett a fegyveresek kiképzését is segítette. És ha ez még nem volna elég, szemet huny a két legnagyobb szunnita állam, Szaúd-Arábia és Katar ténykedése felett is. Ők nemcsak pénzzel támogatják a felkelőket, hanem toborozzák is a katonákat.
A háború
Az orvos végzettségű Bassár el-Aszad 2000-ben vette át a hatalmat apjától. A közel-keleti országokban olyan nagy a szegénység, olyan fanatizmus uralkodik, hogy bármilyen kegyetlenül hangzik is, erőskezű irányítókra van szükség. Ilyen volt a líbiai Kadhafi vagy az egyiptomi Nasszer is.
Szíria valójában nem akarta a forradalmat, hanem a „nyakába kapta”. A híradások 2011-ben arról számoltak be, hogy az első békés tüntetések a hadsereg túlzott reakciója miatt véres atrocitásokká fajultak, és ebből tört ki a polgárháború. Mindmáig az a legenda él, hogy az emberek békésen vonultak az utcán, tüntettek, de a rendőrség belelőtt a tömegbe. Pedig valójában — egy videó tanúsága szerint — egy motoros hajtott bele a tömegbe, majd lőni kezdett (a rendőrök felé is), és elhajtott. A mindaddig békésen megfigyelő rendőrök a lövöldözés után elkezdték feloszlatni a tömeget, hogy ne legyen több áldozat. Ezek a képsorok járták be a világsajtót azzal a magyarázattal, hogy a karhatalom leveri a békés tüntetést. Ráadásul ezen a tüntetésen a Szíriában nem élő emberek voltak többségben.
A hivatalos média szerint a felkelők megrohanták a katonai létesítményeket, kifosztották őket, és az így szerzett fegyverekkel védik magukat. (Az már teljesen mellékes, hogy a felkelők a legújabb fejlesztésű, lézervezérelt, amerikai páncéltörő rakétákat használják.) A szándékos félrevezetés ténye nyilvánvaló, manapság már senki sem hiszi el, hogy az Iszlám Állam öt éve azokkal a fegyverekkel harcol, amelyeket a szír vagy az iraki hatalomtól rabolt el.
Sokan emlékeznek még a damaszkuszi vegyi fegyveres támadásra. Azóta az ENSZ is megállapította, hogy a 2013. évi támadást nem a szír kormány követte el. 2013-ban Seymour Hersh Pulitzer-díjas újságíró például ezt írta: „A támadás előtti hónapokban az amerikai titkosszolgálatoknak tudomásukra jutott, hogy az Al-Nuszra Front képes szarin gázt előállítani. A támadás után az Al-Nuszra Frontnak kellett volna a fő gyanúsítottnak lennie, de az információkat úgy manipulálták, hogy az Aszad-kormányt vádolhassák meg.” A támadás természetesen kitűnő alkalom volt arra, hogy az egész nyugati világot Aszad ellen hangolják, és így persze a katonai beavatkozás is indokolttá vált. Egyébként a nyugati médiumok és kormányok állítása ellenére a szír nép többsége továbbra is támogatja Aszadot. Egy katari közvélemény-kutatás szerint a lakosság 55%-a még mindig Aszadot szeretné a kormány élén látni.
Mi állhat a háttérben?
A szír kormányt a libanoni Hezbollah, Irak és főleg Irán támogatja anyagi segítséget, katonai ellátmányt nyújtva, tanácsokat adva. Hozzájuk csatlakozott az utóbbi másfél évben Oroszország, a leggazdagabb barát, sőt még Kína is, illetve az arab világban is vannak még olyan országok, amelyek igyekeznek diplomáciailag és anyagilag is segíteni: elsősorban Algéria, Tunézia és Marokkó. A másik oldalon pedig a már említett szaudiak és katariak állnak, illetve az USA, valamint a világ minden részéből származó, vallásilag fanatizálható fiatalok, akik között egyre nagyobb mértékben vannak európaiak. Nehezen hihető, hogy az az amerikai hadsereg, amely 1991-ben napok alatt harcképtelenné tette az iraki hadsereget, most nem tud elbánni az Iszlám Állammal. Az USA-nak nyilvánvalóan az az érdeke, hogy az Iszlám Állam tovább destabilizálja a térséget. A nevető harmadik fél pedig nem más, mint Izrael, hiszen amíg az arab világ saját magával van elfoglalva, addig ő biztonságban érezheti magát.
Az okok mélyen gyökereznek. A már említett síita-szunnita ellentéten kívül nyomós a gazdasági érdek is. Katar még 2009-ben felvetette, hogy építsenek egy gázvezetéket Szírián és Törökországon át, hogy Európába tudják exportálni a szaúdi földgázt. Aszad azonban elvetette ezt a javaslatot, majd megállapodott Iránnal és Irakkal egy olyan csővezeték kiépítéséről, amely megkerülné Katart, Szaúd-Arábiát és Törökországot. Azóta ez a három ország az Aszad-ellenes erők legfőbb támogatója.
Közel-keleti szakértők állítása szerint a megoldás nagyon egyszerű: ha véget ér a terrorszervezetek pénzelése, akkor véget ér a háború is, hiszen a szír és az iraki hadsereg hónapok alatt fel tudja számolni az egészet.
A háború legnagyobb vesztesei a szíriai polgárok. Ha minden elfoglalt területet csak egy aleppóihoz hasonló küzdelemmel lehet visszafoglalni/felszabadítani (kinek melyik tetszik), akkor az országból a konfliktus végére nem sok marad. Sajnos azonban egyelőre úgy tűnik, hogy a háttérben megbújó nagyhatalmakat ez izgatja a legkevésbé.
