home 2024. június 14., Vazul napja
Online előfizetés
„A színházban sikerült levetkeznem az introvertáltságom”
Szerda Zsófi
2023.09.09.
LXXVIII. évf. 36. szám
„A színházban sikerült levetkeznem az introvertáltságom”

Tóth Dániel színművész a pályája legelején tart, de céltudatosan halad előre. Játszik, rendez, és ha kell, fénytechnikusi pozícióba vágja magát, könnyedén megold mindent. Jelenleg az Újvidéki Színház előadásaiban láthatjuk (III. Richárd, Az idióta, A Šopalović vádortársulat), ahol saját vizsgaelőadását, a Sunny Sides Hullashow-t is rendszeresen játssza. Ha nem vigyázunk, közönségből mi is szereplőkké válhatunk mellette.

* Mi minden voltál, mielőtt színész lett belőled?

— Sok minden voltam, mielőtt a színház bevonzott. 1998-ban szüleimmel Magyarországra, Szegedre költöztünk, a Gedói Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolába írattak, melynek volt angol- és rajzszakképzése is. Én utóbbit választottam, mert már az óvodában is szerettem rajzolni, és jó is voltam benne. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy belőlem képzőművész lesz, rajzolgattam képregényeket, stb. Aztán visszaköltöztünk Szerbiába, és elkezdett érdekelni a számítástechnika, mely elég nagy váltás. Úgy voltam vele, képzőművészeti szakközépiskolába iratkozom Szabadkára, de nem volt rá lehetőségem, így beiratkoztam a számítógép elektrotechnika szakra Nagykikindán. Úgy voltam vele, nem baj, számítógépeket javítani is izgalmas munka. Kikindán voltak az idősebb amatőr színjátszók, akiket Kovács Frigyes verbuvált, ide lehetetlen volt bekerülni, de nyílt egy új, fiatal csapat, ahová elhívtak, és el is mentem, mert előtte már láttam néhányszor színházat, éreztem, hogy ez jó buli lehet. Készítettünk egy-két előadást, s elkezdtem megszeretni.


Fotó: Grgity Nikoletta

Aztán egyszer járt nálunk Perényi Balázs workshopot tartani, ő mesélt a MAdT táborról. El is mentem, és annyira jó volt azok között az emberek között lenni, hogy ettől a perctől kezdve más már nem érdekelt, csak a színház. Arra gondoltam, megpróbálom a felvételit az akadémiára, de ekkor következett egy jó nagy veszekedés a szüleimmel, nem igazán támogatták az ötletemet, ami nem esett jól, de letettem a tervemről, s az unokanővérem segítségével állást kaptam egy autóalkatrész-gyárban raktárosként. Már az első napom is rettenetesen rosszul telt, azt éreztem, ennyi volt, a színháznak vége, mostantól ez az életem. Ez nem igazán tetszett. Nem sokkal később egykori rendezőm, Király Sándor szólt, hogy Szabadkán Kálló Béla felvételt hirdet a diákszínjátszó műhelyébe, jelentkezzek. Felvettek, dolgozni kezdtünk, megismertem egy kicsit a profi szakmát, és még jobban tetszett, mint előtte, úgyhogy két évvel később azt mondtam, lesz, ami lesz, elmegyek a felvételire. Ezt tényként közöltem a szüleimmel, akik végül elfogadták, s azóta mindenben támogatnak. 


Fotó: Bezzeg Gyula 

* Mi volt az, ami leginkább megfogott a színház világában?

— Én nagyon introvertált gyerek voltam, és mindig a művészet által fejeztem ki magam. Először a rajzzal, aztán gitározni kezdtem, voltak és vannak bandáim, verseket is írtam, tehát mindig kerestem a művészetet. A színház pedig az a hely volt, ahol ki tudtam lépni a komfortzónámból, meg tudtam nyílni, és itt sikerült levetkeznem az introvertáltságom, s ez hihetetlenül jólesett a lelkemnek. Hogy meg is tudtam mutatni, amit gondolok vagy érzek. Másrészt a színházcsinálók agyműködése hozzám is közel áll, egyszerűen otthonosan érzem magam ebben a közegben. Az emberek tengerében testvériségre találtam.

* Az akadémia után az Újvidéki Színház ösztöndíjasaként több előadásban kipróbáltad magad, több rendezővel dolgoztál. Milyen típusú színésznek tartod magad? Aki szereti egyedül kikísérletezni a szerepet, vagy akinek kell az állandó instruálás és visszajelzés a rendező részéről?

— Egy kicsit mindkettő, mert szeretek kísérletezni, őrült dolgokat kipróbálni, de kell a külső szem, mert nagyon rossz irányokba is el tudok menni. Én egy próbálkozós, melós színésznek tartom magam, aki azon van, hogy megoldja a helyzetet, de magamtól nem biztos, hogy mindig érzem, mi a helyes út, néha kell valaki, aki ráterel. Lehet, azért, mert még igencsak az elején tartok, kevés a tapasztalatom, de kell a külső szem.


Fotó: Pongó Gábor

* Fiatal színművészként már rendeztél is, az újvidéki Színes Szilánkok diák-színjátszócsapatának a Ludas Matyi és A Pál utcai fiúk című előadását. Nem ritka dolog, hogy egy színész kipróbálja a rendezést. Te miért vállaltad be?

— Szerintem bevonzottam. Az akadémián volt egy félévünk, amikor belekóstoltunk a rendezésbe, hiszen László Sándor tanár úr szerint egy színésznek nem árt látnia a másik oldalt is, s ott kiderült rólam, hogy nekem ehhez van affinitásom. Nem vagyok a világ legtehetségesebb rendezője, de szeretem csinálni. Ezt Figura Terézia — Zia nem tudta, de elhívott a Diákszínpadra, s az egyik próbán megkérdezte, lenne-e kedvem a táborba is elmenni, s dolgozni a gyerekekkel. Ebben a háromnapos táborban Földváron mi elkészítettünk egy minielőadást, melyre nagyon pozitív visszajelzések érkeztek, ezután hívott el rendezni.

* Mondhatni, azonnal két klasszikussal indítottál, melyet mindenki ismer. Ez előny vagy hátrány egy kezdő rendező számára?

— Mindenképp nehezítés, hiszen több opciód van. Vagy megrendezed úgy, ahogy meg van írva, korhűen, vagy egy picit továbbgondolod. Én a színházról úgy vélekedek, hogy az előbbi a nézők számára unalmas lehet. Alakítanod kell rajta, de nem túlságosan eltérve az eredetitől, mert azt sem szeretem, ha egy szöveget teljesen kiforgatnak. A Pál utcai fiúk vizuális világa tehát a mát mutatja, de nem jelennek meg mobiltelefonok a gyerekek kezében. A mi előadásunk is zenés, de nem a mindenki által ismert Dés—Geszti-dalokat használtuk, hanem újakat írtunk a most már mesterszakos hallgatókkal, élükön Ágyas Ádámmal, aki az Álompolgárok nevű együttesünk vezetője. Összeültünk, megbeszéltük, milyen jó lenne, ha mi írnánk az előadás zenéjét, s így is történt. Én megírtam a szövegeket, ő a zenét, s lett egy öt számból álló minimusical-repertoárunk.


Fotó: Pongó Gábor

* Fogékonyak voltak a gyerekek a zenés-táncos formára?

— Szinte ugyanazt láttam rajtuk, mint egy profi csapaton, azaz hogy nagyon élvezték, de az leírhatatlan érzés volt, ahogy a bemutatón érezték magukat, hiszen a közönség minden táncot külön megtapsolt. De meggyűlt a bajuk a munkával, mert a táncokat jól be kellett gyakorolni. László Roland készítette a koreográfiákat, melyeket jól ki kellett gyúrni, s ezt volt, aki nagyon megszenvedte, fel akarta adni, a táncos lábúak pedig alig várták a táncos próbákat. Ez volt a legnehezebb időszak, nehéz volt elhitetni velük, hogy jó lesz minden, ne csüggedjenek. A sikerüket látva aztán végül igazat adtak nekem, s azóta még jobban bíznak bennem.

* A vizsgaelőadásod, a Sunny Sides Hullashow egy nem mindennapi miliőben játszódó nem mindennapi történet és karakter. Az ember azt feltételezi, hogy aki ezzel készül, az nagyon szereti a horrort és az angol humort is.  

— Haha! Hát erre ráhibáztál, valóban imádom a horrort, az abszurdot, a humort. Maga a forma akkor született meg bennem, amikor Budapesten a részképzésen megnéztem Bán János monodrámáját, A borbélyt. Az előadás egy igazi borbélyműhelyben játszódik, a közönség egyik tagja ott ül a borbélyszékben, amíg az az életét mesélte. Ha óhajtja, helyben meg is borotválja a borbély. Interaktív előadás volt, igazi pálinkával koccintottunk, nagyon megtetszett a forma, így amikor közelgett a monodráma készítésének ideje, már csak azt kellett kiagyalnom, milyen történetet kerekítsek köré. Volt egy Örkény-vizsgánk is, az ő világa is hatott rám, tehát ebből kiindulva, de jól eltávolodva megérkezett az ötlet.


Fotó: Pongó Gábor

* A karaktered volt meg előbb, vagy a keret, a horrorisztikus világ?

— A karakter volt meg előbb, mely az elején jó nagy evolúción ment át a fejemben. Ahogy a kellékek, díszletelemek is. Van egy koporsó s egy preparált csontváz, Jimmy, aki a történet fordulópontját hozza be. Az egyik verzió szerint ő nem is látható, csak a koporsó jelzi, hogy ott van, vele kommunikál a főhős, de ennek nem lett volna olyan hatása. Olyan is megtörtént, hogy a kellék szülte meg a kulcsot egy problémához. A preparált csontváz végül belekerült az előadásba, s az egyik próbán ott ültünk Németh Attilával (aki segített összehozni a vizsgadarabom, külső szemként tanácsokat adott), gondolkodtunk, mi legyen a történet vége, mi legyen benne a csavar. Ránéztem a csontvázra, s felhangzott a heuréka!, beugrott, hogyan kellene történnie. Szóval az előadás saját magát faragta ki, szülte meg a végén. Egyébként nagyon jó embert választottam külső szemnek, Attilával egy vágányon fut a humorunk, és az abszurd gondolkodásmódunk is egyezik.

* Az előadást nemrég Torockón játszottad, várható, hogy más városokban is bemutatod?  

— Októberben még az Újvidéki Színház keretében játszom, aztán ha minden jól alakul, tájolásra indulok vele, s mindenfelé fogom játszani. Torockón egyébként izgalmas volt, hiszen egy művelődési házban kellett volna szerepelnem, de jeleztem, hogy nem lesz jó, hiszen otthon egy pincében, egy kocsmaszerűségben játszom. Ahogy sétáltam, megláttam a közelben egy kocsmát. Bementem, és megkérdeztem, hogy előadhatnám-e ott a darabot. Pislogtak rám nagyokat, azt mondták, játsszam, de attól a kocsma nem zár be. Úgyhogy a fogyasztó vendégek között adtam elő a Sunny Sides Hullashow-t. A végén odajöttek gratulálni, azt mondták, így sokkal jobb volt, mint csak sörözni. Jó nézők voltak, és számomra is nagy élmény volt. És ha egy falu kocsmájában lejátszhatom, akkor akárhol.


Fotó: Pongó Gábor

* A Tanyaszínházban az idén fénytechnikusi szerepben villogtál. Miért nem színésznek jelentkeztél a csapatba, ha már úgyis végigturnéztad velük Vajdaságot?

— Sokáig nem akartam kimenni, s amikor eldöntöttem, hogy hiányzik, mégis mennék, már nem volt hely több színésznek. Mivel ott van mögöttem az elektrós múltam, bevállaltam. Nagyon más volt. Most munkaként éltem meg az ottlétet, és nem alkotásként. Szóval jó volt, de nem nekem való, végig felkívánkoztam a színpadra.

* Indul az új évad, milyen munkák várnak rád?

— Az Újvidéki Színházban még ebben az évadban ösztöndíjasként játszom, a Nemo kapitány című darabbal indítunk, hamarosan bemutatjuk, ennyit tudok biztosra, a többi még alakulófélben van.

* Szíved szerint maradnál az Újvidéki Színházban, vagy mozdulnál valamerre?

— Is-is. Nem tudnám eldönteni. Jól érzem itt magam, jók a kollégák, szeretem ezt a színházat, de néha azt is érzem, hogy fiatal vagyok még, kell a tapasztalat, és jó lenne világot járni, nem rögtön megragadni egy helyen.  

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..