home 2024. május 28., Emil napja
Online előfizetés
A szerelem nevében
Perisity Irma
2022.08.12.
LXXVII. évf. 31. szám
A szerelem nevében

Minden érzelmi kapcsolat egyedi a maga nemében. Egyetlen közös vonásuk van csupán: ha Ámor nyila csak az egyik felet találja el, biztosra vehető, hogy ő lesz a vesztes. Erről beszél kesernyés öngúnnyal a helyes, harminc körüli fiatalasszony, aki mintegy tíz évvel a történtek után még mindig nem tudja megbocsátani önmagának hihetetlen vakságát.

— Számomra az sem mentség, hogy fiatal voltam, hiszen városi gyerek lévén sok mindent már jóval előbb tudtam, mint a korombeli falusi rokonaim, mégis hagytam, hogy átverjenek és kihasználjanak, de úgy kellett nekem, hiszen nem akartam senkinek elhinni, hogy rossz kapcsolatba léptem be — mondja, és még mosolyogni is próbál. — A szakközépiskola harmadik osztályát fejeztem be, amikor megismertem a nagy őt, és úgy éreztem, olyan érzelmi hullám tört rám, amely elsöpör majd minden gátat. Ahogy azt Móricka elképzeli — mondaná most a nővérem. Egyszerű munkáscsalád gyereke vagyok, van két jóval idősebb nővérem, aki mindig úgy bánt velem, mintha nem a testvére, hanem a játéka lettem volna. Amíg babakocsiban voltam, gyakran vittek sétálni a parkba, de amikor megtanultam járni, beszélni, az idegeikre mentem, és lassan megszoktam, hogy a napközis barátokon kívül igazából senki sem áll közel hozzám. Apám mindig dolgozott, ha hazajött a munkából, csak ebédelt, és már ment is tovább egy kis mellékkereset után, az öttagú család eltartása ugyanis nem volt könnyű feladat. Anyám sosem dolgozott másnak, a három kislány nevelése és a háztartás volt a feladata, de ezt sem tudta maradéktalanul elvégezni. Ha valamit nem volt kedve megcsinálni, mindig erős fejfájásra panaszkodott, és mivel apa hitt neki, mi sem kételkedtettünk anya szavában, hát megcsináltuk mi, amit kellett. Így nőttem iskoláskoromig.

Nem voltam hülye gyerek, de nem szerettem tanulni. Az apám azonban ragaszkodott ahhoz, hogy mind a hárman legalább szakmát tanuljunk, hogy felnőttkorunkban ne legyünk mások keze-lába, ahogy ő mondta. Én a kozmetikusszakmát választottam, úgy gondoltam, ha ezt nem tudom csinálni, továbbtanulok, és valami majdcsak lesz belőlem. Amikor megismertem az említett fiút, aki már másodéves egyetemista volt, akkor éreztem először, hogy nekem is tanulnom kellene valamit, ha illeni akarok hozzá. Megszületett bennem a „sorsdöntő” elhatározás, hogy közgazdász leszek, de ez bizony csak elhatározás maradt. Még a szakképzettségi bizonyítványt sem sikerült megkapnom, mert a vizsgaidő idején már a terhesség ötödik hónapjában voltam, és nagyon nehezen viseltem a babát.

Z.-t, a szerelmemet az özvegy édesanyja egyedül nevelte, az apja korán meghalt. Ő is egyszerű család sarja volt, de az anyja jobb életet szánt a fiának, mint amilyenben neki volt része, ezért a cél elérése érdekében nem válogatta meg az eszközöket. Így lettem én a célpont, a „városi, kis ribanc”, aki mindenáron férjet akar magának, mert időnap előtt lefeküdt a fiával. Z. eleinte mindig vigasztalt, állítva, ha a baba megszületik, az anyja biztosan megváltozik. Közben én észre sem vettem, hogy nem az anyjának, hanem neki kellett volna megváltoznia.

Amikor megszültem a fiamat, akkor derült ki, hogy Z.-nek párhuzamosan volt egy másik kapcsolata is, a lány pedig a terhesség utolsó hónapjában járt. Persze én laktam az anyjánál, a másik lány a szüleivel élt, ott is szülte meg a kislányt. Nekem közben a kvázi anyósom naponta felhánytorgatta, hogy tönkretettem a fia életét. Ahogy sokasodtak ugyanis a gondok, Z. úgy hanyagolta a vizsgákat. Nekem persze állandóan mondta, hogy ő nem is tudott a terhességről, de ez hazugság volt.

A lánynak sehogyan sem jött meg a teje, a párom és az anyja napokig sózták az agyamat, hogy vállaljam a kislány szoptatását is, nekem ugyanis bőven volt tejem. Az volt a szövegük lényege, hogy a kislány semmiről sem tehet — amiben igazuk volt —, és Istentől vétek, hogy nekem van többlettejem, és nem adok neki. Z. szerint ezzel a „kisegítéssel” igazából arról teszek tanúságot, hogy szeretem őt, hiszen akárhogy is nézzük, a kislány az ő gyereke. Kilenc hónapos koráig szoptattam a fiamat és a kislányt is. Egészen addig, amíg a párom anyja ki nem rakta a teraszra a holmimat, azzal a kísérőszöveggel, hogy mehetek haza, a baba jól van. Náluk meg két hét múlva lesz Z. lakodalma a kislány anyjával, melyen én és a fiam nem vagyunk éppen kívánatosak.

Mintegy tíz év múlt el azóta. A fiam az őszre negyedik osztályba indul. Egyetlen dinár tartásdíj nélkül, egyedül — a nővéreim időnkénti segítségével — nevelem őt, és nagyon büszke vagyok mindkettőnkre. Én megfizettem a szerelem árát, és senkitől sem várom, hogy ezt megköszönje. De úgy érzem, egy egész életre megtanultam, hogy csak akkor érdemes a szerelemben hinni, ha az mindkét fél részéről egyforma lánggal ég.

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..