A vadászok között is van mindenféle foglalkozású. Így aztán nem lepődtem meg, amikor nemrég az egyik baranyai kis faluban egy ismert színésszel találkoztam, aki a nemzet színésze címet is megkapta. Én dolgozni mentem, de meghívtak vadászni, ő meg vadászni ment, de belecsöppent egy munkaakcióba. A falu polgármestere volt mindkét program fő szervezője, ő mutatott be bennünket egymásnak. Én elmondtam, hogy Vajdaságból jöttem, valamikor vadászati idegenvezetőként dolgoztam, és tisztelem az úr színészi munkásságát, láttam több filmjét is.
Amíg Pesten éltünk, volt alkalmam néhány színdarabot is megnézni az ő szereplésével. Nagyon tetszett a szép ízes beszéde. Ennél a mondatomnál azt láttam, hogy a nemzet színésze meg a polgármester is akkorát mosolyogtak, amekkorát csak tudtak. Nem értettem, minek szól ez a nagy derültség, hát elmondták.
A polgármester és a nemzet színésze véletlenül ismerkedtek meg Budapesten. Egy közös barátjuk mutatta be őket egymásnak. Hamar kiderült, hogy vannak dolgok az életükben, melyeket mindketten egyformán szeretnek: a színház és a vadászat. Így kezdődött kettejük barátsága.
A polgármester nemsokára meghívta kis falujába az ismert színészt, az meg alig várta, hogy megszabaduljon a pesti élet béklyóitól, és egy kicsit a hobbijának élhessen, vagyis mehessen vadászni.
Pali bácsi, a falu legöregebb vadásza lett kirendelve vezetőként az ismert színész mellé. Az öreg is ékes szólásáról meg szép beszédéről volt közismert. Valamikor uradalmi kocsis volt, ott szedte össze a szókincsét a bírótól meg a jegyzőtől. Már a leshez vezető úton is fitogtatta ismeretét, és a krumpliföldeket burgonyásoknak titulálta, a kukoricásokat tengeriknek nevezte, az asszonyokat meg fehérnépeknek, ami azért volt enyhe túlzás, mert a falu nagyobb részét romák lakták, akik nem a fehérségükről voltak híresek, hanem a kosárfonó tudományukról. Pali bácsi nagyon meg akarta mutatni, hogy ahol ők élnek, az nem Pest ugyan, de azért ők sincsenek lemaradva, így aztán jól megsétáltatta a gondjaira bízott ismert színészt.
Amikor felültek a magaslesre, a nemzet színészén elhatalmasodott a fáradtság, meg jobbnak is látta, ha hallgat, mivel Pali bácsiból csak úgy dőlt az igyekezet. Megmutatta az összes unokája fényképét, elmondta, melyik hol és mit tanul, elmesélte, hogy ő is szokott színészkedni a falu színjátszó csoportjában. Legutóbb is ő játszotta a részeget az egyik darabban, ami nem is esett nehezére, mert még az előadás előtt, a nagyobb hitelesség érdekében meg–meghúzogatta a zsebében lévő laposüveget, úgyhogy igencsak autentikusra sikeredett az előadás! Jót nevettek a történeten. Aztán elcsendesedtek mindketten. Az öreg látta, hogy a színész laposakat pislog, ezért odasúgta, hogy nyugodtan aludjon egyet, és ha lesz valami, majd felébreszti. Jólesett az egész heti zsongás után az erdő nyugtató csendje, így hát a nagy ember el is aludt.
A puska elő volt készítve a lövésre, az ablakban feküdt, Pali bácsi meg hunyorogva nézelődött. A távoli marhafarmról néha hallani lehetett egy-egy tehén bőgését, de azt leszámítva semmi sem zavarta a nyugalmukat. Már egy jó ideje pihengettek így, amikor a nagy színész arra ébredt, hogy az öreg rázogatja a vállát, és azt súgja a fülébe, hogy ott elől, ha jól látja, három szarvas bóklászik a bokrok között. A színész már nyúlt is a puskáért, és félálmában látott is egy kis barnaságot a bokrok között, majd megfeledkezve az örök szabályról, hogy csak arra szabad lőni, amit százszázalékosan felismertünk, elsütötte fegyverét. El is találta az egyik tehenet, merthogy — mint az később kiderült — a szép beszédű Pali bácsi nem azt suttogta, hogy szarvasok, hanem azt, hogy szarvasmarhák! A marhafarmról kóboroltak el, vesztükre. Ennyit a szép beszédről meg a nemzet színészéről. Ezért mosolyogtak olyan jót, amikor a szép beszédet említettem.
Olvassa el Vadászpapa néhány korábbi írását is!
Vadászszerelem...
Vadászúsztató kacsaúsztató
Magyarázom a tévedésem
Etettünk!
Libahiba
A kétszer lőtt vaddisznó
Létrás bajok
Emlékül...
Erdei történet
Nyomozás…
Így ne legyen fácánom...
Tavasz az erdőben