Európában évente több mint 100 pap hagyja el a hivatását. Ez a szám egyre nő — ezekkel a mondatokkal zárul A döntés című dokumentumfilm, mely az HBO Maxon érhető el, és mely valójában a katolikus egyházban jelen lévő cölibátusról, illetve annak dilemmájáról szól. A film Polgár Róbert (atya) történetét követi végig, aki papi hivatása és a család között vívódik, majd hoz egy olyan fájdalmas döntést, amelynek a mai napig vannak következményei.

A férjem és én is katolikus családban nőttünk fel, majd egyházi iskolába jártunk, és ahogy szerintem minden egyházi iskolába járó fejében, a miénkben is egy ponton megfordult, hogy egyházi hivatásunk lesz, hogy papnak, szerzetesnek állunk. Aztán ahogy érik az ember, megérti, mi mindennel is jár ez, például azzal, hogy soha nem lehet saját családja, és hoz egy döntést, hogy akarja-e ezt, vagy sem, jön-e közben az a hívás, vagy sem. Abból, hogy azt írtam, a férjem és én, kiderül, egyikünk sem választotta azt az életet. Olyat választottunk, amelyben van hitvestársunk és vannak gyerekeink.

Egy másik szál: egészen kislánykorom óta jártam templomba és hittanra. Felcseperedvén — mint majdnem minden lány — én is szerelmes voltam a fiatal káplánunkba. Ez az érzés azonban több okból is csírájában elhalt, egyrészt természetesen a korom miatt, másrészt azért, mert megértettem, teljesen hiábavaló olyan valaki után epekedni, aki Jézust választotta.

Mindezzel a háttérrel nagyon kíváncsian, egyúttal nehéz szívvel vártam A döntés című dokumentumfilm bemutatóját. Volt bennem félsz, hogy polgárpukkasztó, egyházellenes, hitellenes, a katolikusokat kritizáló lesz, hogy annak ellenére is megbotránkoztatónak szánták, hogy egy nagyon emberi történetet mutat be. Szerencsére csalódtam.

Fotók forrása: HBO

Tizenhét évszázada tartó vita

A katolikus egyházban jelen lévő cölibátusról valójában azóta folyik a vita, amióta világ a világ. Na jó, inkább csak azóta, hogy az egyház erről beszélni kezdett körülbelül a IV. században.

A cölibátusnak több célja is van. Egyrészt szeretné megőrizni az embert annak érintetlen, tökéletes mivoltában. Másrészt — mivel nem vonja el semmi a figyelmüket — a papok teljes valójukkal, teljes odaadással tudják végezni teendőiket. Harmadrészt pedig a papok vagyona utód hiányában visszaszáll a katolikus egyházra, és nem aprózódik el az örökösök között.

A szép eszmék azonban azért tudnak szépek maradni, mert eszmék. Egészen korai leírásokban is találunk utalásokat arra, hogy egy-egy papnak „felesége”, szeretője vagy gyermeke van. A The New York Times című amerikai napilap 2019-ben közölt cikket arról, hogy titkos előírások vonatkoznak azokra a papokra, akik tisztasági fogadalmuk ellenére gyermeket nemzenek. Az irányelvek létezését Alessandro Gisotti, a Vatikán akkori szóvivője is megerősítette, aki elmondta: belső dokumentumról van szó, melyben azt javasolják ezeknek a papoknak, hogy hagyják ott az egyházat, és teljes mértékben szenteljék magukat gyermekeiknek.

A filmből, de a leírásokból is kiderül, hogy gyakran az egyház vezetősége tud arról, ha egy papnak van családja, ám inkább elhallgatja ezt az információt.

A film

A díjnyertes dokumentumfilm is egy ilyen papot mutat be, Robi atyát, aki amellett, hogy a magyar—horvát határhoz közeli Murakeresztúr plébánosa, három gyermek apja is. Az atya a hét nagy részét családjától távol tölti, a híveknek szenteli magát, tábort vezet, focicsapatban játszik, felújít, közösséget épít, misézik. Kilenc éven át. Ennyi időn át számít rá idős és fiatal, kér tanácsot tőle mindenki, fordul hozzá a falu lakossága a bajával és az örömével. Rohanó világ ide vagy oda, egy 1600 fős faluban egy papnak még mindig fontos szerepe van. Aztán pedig minden megváltozik.

Ezt a változást követik végig a film készítői, Vízkelety Márton és Ugrin Julianna, és elmondható, nagyon bensőséges viszony alakult ki a film szereplői és készítői között, sokszor a legintimebb pillanatokat is látjuk. Mindenki úgy viselkedik, mintha nem volna ott egy idegen kamerával a kezében, aki egy család legnehezebb időszakát rögzíti.

Kilencévnyi rágódás után kapcsolódunk be tehát a filmbe, és követjük végig azt a folyamatot, amelyben — láthatóan — Robi atya már meghozta a döntést, és a családját fogja választani, csak még nem tartja megfelelőnek a pillanatot arra, hogy ezt be is jelentse. A társa, Anett, soha nem kérte tőle, hogy válasszon, vagy hagyja el a hivatását a családjáért, ám eljön a pillanat, amikor a férfinak mégis meg kell hoznia ezt a döntést.

Ezután pedig jön a következő krízis, hiszen Polgár Róbert elveszíti élete egyik felét. Végül addig keresi és kutatja az új életcélját, amíg az visszavezet a kiindulópontra, Murakeresztúrra, ahová néhány évvel a távozása után polgármesterként tér vissza. Ahogyan azt a falu bölcsei korábban javasolták is neki. Murakeresztúrt azóta is ő vezeti, a közösségi médiában látott felvételek tanúsága szerint ugyanolyan lelkesen és sikeresen, mint plébánosként. Az élet azonban nem mese, és nincs mindig happy end. Legalábbis egyelőre. Polgár Róbert laicizálása még nem zárult le, vagyis még nem oldották fel a klerikális elkötelezettsége alól, nem vált teljesen szabaddá az egyháztól, azaz járhat például misére, de nem áldozhat, és ami még fontosabb, nem vezetheti oltár elé szerelmét és gyermekei anyját, akivel így is nagy boldogságban, de — az egyház szemében — bűnben él. A hiány pedig továbbra is megmarad, hiszen a film végén elmeséli, azt álmodta, hogy feladta a papi hivatását, és ez fájt neki, majd felébredt, és rájött, mindez valóban megtörtént, és valóban fáj.

Istennel kell megbeszélni

Egy ilyen témájú filmről írva szinte kötelezőnek éreztem, hogy egy papot is megkérdezzek. Baranyi László péterrévei plébános volt a segítségemre, aki a cölibátusról és a gyermeket nemző papokról is kendőzetlenül nyilatkozott. Mint mondta, a cölibátusnál a hangsúly nem azon van, hogy valaki nőtlen, hanem azon a szolgálaton, amelyet végez, hogy azt teljes odaadással és elköteleződéssel tudja tenni.

— Az, aki a papi hivatást vállalja, érett személyiség kell hogy legyen, nem menekülhet valami elől a papságba. Ezért is nagy felelősség hárul a papnevelő intézményekre, hiszen el kell vezetniük a jelölteket addig, hogy szentelésnél érett döntést tudjanak hozni — magyarázta. Azt is hangsúlyozta, hogy egy pap nemcsak a gyermekek vagy a szerelem miatt hagyhatja el az egyházat, hanem például a kiégés miatt is, ezért fontos, hogy legyenek barátai és lelki vezetője. Mert a papoknak is szükségük van kapcsolatokra és támogatásra, hiszen minden elkötelezett élet küzdelemmel jár — tette hozzá. A plébános rámutatott, hogy a papokat nem kell misztifikálni, ők is ugyanolyan emberek, mint mások, ugyanúgy vannak érzéseik, ezeket azonban kezelniük kell. — Ezeket az érzéseket és érzelmeket nem elfojtanunk kell, hanem bele kell építenünk az életünkbe. Nem lehet elfojtásokkal élni, ezt bármely pszichológiai irányzat megerősíti. Az elfojtott érzelmek előbb-utóbb valahol kitörnek — hangsúlyozta. A film édesbús végkimenetelével ellentétben beszélgetőtársam úgy tapasztalta, hogy akik kilépnek, azok inkább eltűnnek szem elől, más településre, országba költöznek. Emellett a tapasztalat azt is mutatja, hogy visszafelé már nemigen vezet út.

Az atya arra is kitért, hogy a Vatikán a gyermek szempontjait tekinti elsődlegesnek, ezért szorgalmazza azt, hogy az érintett hagyja ott a papi szolgálatot, és szentelje magát a családnak. A dokumentum nem mond ítéletet, mindenkinek saját magának kell megbeszélnie Istennel a döntését, és vállalnia a „következményeket”, egyebek között azt is, hogy elveszíti a lényének azt a részét, amely szeretett pap lenni.

Szubjektíven

A film gyönyörű és megindító. Hívő katolikusként viszont felmerült bennem, hogy a hozzám hasonlóan fiatal papokba szerelmes lányoknak egy ilyen film után hogyan fogják megmagyarázni, hogy ne epekedjenek a káplán után, mert nem lehet az övék. Másrészt ha ilyen könnyű túllépni a bűnökön, és azzal magyarázni mindent, hogy „én ezt Istennel megbeszéltem”, akkor mi tart vissza bárkit is attól, hogy bűnbe essen? Harmadrészt pedig ha a cölibátus intézménye valóban ekkora gondokat okoz (és nagyobbakat is, gondoljunk csak a pedofil vagy az apácákat erőszakoló papokra), akkor a katolikus egyház miért nem tud csak annyira megújulni, hogy eltörli a kötelező erejét? Nem vagyok egyházjogi szakember, de hívőként úgy vélem, a római katolikus közösség ezt a változást bőven el tudná fogadni.