* Kora gyermekkorában paralízisben betegedett meg. Hogy emlékszik vissza a történtekre?
- 1957-ben 37-en betegedtek meg Szabadkán gyermekparalízisben, s csak öten éltük túl. Amikor kiderült, hogy milyen súlyos az állapotom, a szüleim Belgrádba vittek. Mivel a betegség a gerincvelőn keresztül az agy felé haladt - hogy szellemileg ne sérüljek -, átvágták a gerincvelőmet. Ez azzal járt, hogy teljesen lebénultam. A szüleim vállalták ennek kockázatát. Tizenegy hónapig voltam kómában, rengeteg injekciót próbáltak ki rajtam az orvosok. Már lemondtak rólam, s előttem közölték az édesapámmal, hogy döntse el, mit kezd a továbbiakban velem. Úgy készüljön fel, úgy rendezze be az életét, hogy halálomig ilyen állapotban leszek. Akkor sírva fakadtam, s csak annyit tudtam mondani, hogy ,,apa, ne hallgass rájuk, sosem tudni, hogy tíz-húsz év múlva mi lesz'. Apám is így gondolta. Hazavitt. A vasútállomás felé haladva nem bírta ki könnyek nélkül. Egy idős úr felfigyelt ránk, s megkérdezte, mi a baj. Édesapám elmondta neki, hogy milyen súlyos az állapotom. Az úr akkor azt mondta, hogy ismer Szabadkán egy idős zsidó orvost, mindenképpen keressük meg - ő talán tud rajtam segíteni. Amikor hazaértünk, felkerestük ezt a 90 éves bácsikát. å mondta azt, hogy a feltételes reflexeimet úgy lehet előhívni, hogyha sokszor kerülök halál közeli állapotba. Végül azt találták ki, hogy ennek a legjobb, legbiztosabb módja az, hogy ha vízbe dobnak, s mikor elkezdek fuldokolni, kihúznak. Így is történt. A következő időszakban a tengeren ezt rengetegszer eljátszották velem. Bár rettentően féltem - az idős orvosnak igaza lett: idővel valóban elkezdtek működni az izmaim. Előbb csak az ujjaimat, majd a kezemet is meg tudtam mozdítani.
* Hogyan tudta gyermekként feldolgozni az Önt ért csapást?
- Többgyermekes családban születtem, négyen voltunk testvérek. A szüleim nagy hangsúlyt helyeztek a műveltségre, sosem adták fel, a lehetetlent is megpróbálták. A szigorú, mondhatni spártai nevelésnek a sok nehézség ellenére számos pozitívuma is volt: a szüleim mindig keresték azokat a módokat, amelyekkel a rám bízott feladatoknak eleget tudtam tenni. Később, mikor már az ujjaimat is tudtam mozgatni, nagy hangsúlyt helyeztek a kézimunkára, hogy ezzel tudjam fejleszteni a kézmozgást. Emlékszem: édesanyám a születésnapjára minden évben - lépéseket kapott ajándékba tőlem. Ez volt a mérce: mennyivel tudok többet megtenni, mint az előző évben.
Harmadikos gimnazista voltam, amikor először tudtam egyedül, segítség nélkül járni. Ezután rengeteget sétáltam - volt, amikor Palicsfürdőről kellett hazagyalogolnom, hogy az izmaim kellően megerősödjenek. Akkor is végiggyalogoltam a kitűzött távot, ha a cipő, illetve a lábamat biztosító sín vagy mankó véresre feltörte a bőröm. A fájdalmakat - habár nem volt könnyű - kibírtam. Mindig arra gondoltam, hogy a sors által rám mért megpróbáltatásokat emelt fővel kell elviselnem. Édesapám teljes rugalmasságot mutatott: mindent közösen beszéltünk meg, a segítségével ki tudtam hozni magamból a maximumot. Neki köszönhetem azt is, hogy idejében fel tudtam készülni az önálló életre, hogy nem volt bennem kisebbségi érzés, hogy megtanultam kiállni magamért, megküzdeni a jogaimért. A szüleim verték belém, hogy az életben sosem szabad panaszkodni, a sorsunkat és önmagunkat emelt fővel kell vállalnunk, s csendben, de állandóan dolgoznunk önmagunk testi és lelki fejlesztésén. Édesapámtól tanultam meg azt is, hogy az életet a kis dolgok megbecsülése, öröme teszi teljessé. Azt, hogy nem lehet mindig mindent azonnal megkapni. Hogy sokszor van úgy, hogy türelmesen ki kell várnunk a dolgokat, s közben állandóan, kitartóan dolgozni, tenni és tenni, és hinni abban, hogy amit cselekszünk, az helyes. A munka gyümölcse csak így érhet be. Lassan, de biztosan. Ennek a gondolkodásmódnak, a belém táplált bizalomnak, kitartásnak és küzdeni akarásnak köszönhetően találtam meg a lelki békémet. Úgy gondolom, hogy ennél nagyobb kincs nincs az ember életében.
* Rengeteg energiát fektetett be a maga rehabilitációjába. Elvégezte az általános iskolát, majd a gimnáziumot, végül az egyetem jogi karára is beiratkozott.
- Fiatal koromban nem tudtam önállóan közlekedni, így a könyvek voltak a legjobb barátaim. Rengeteget olvastam. Regényeket, elbeszéléseket, majd tudományos műveket. Eredetileg képzőművészettel szerettem volna foglalkozni, Budapesten továbbtanulni. Az 1968-as csehszlovákiai helyzet miatt - miután a Varsói Szerződés tagállamai katonailag is beavatkoztak a prágai eseményekbe - a szüleim végül úgy döntöttek, hogy nem mehetek Pestre. Nem vállalták fel az esetleges, Magyarországra is kiterjedő zavargások kockázatát. Ezért, hogy ne veszítsek évet, itthon maradtam, s beiratkoztam a jogi karra. Nem bántam meg. Szerettem volna a kiskorú bűnözők bírája lenni, de az élet másként akarta. Húszéves voltam, amikor elvesztettem az édesapámat, s anyagi és lelki támasz nélkül maradtam.
* Családot alapított, több mint harminc évig a Vajdasági Bankban dolgozott...
- Mindig igyekeztem empátiával közelíteni az emberekhez. Korán megtanultam, hogy mit jelent mindez az elesett embereknek. A munkámban igyekeztem megállni a helyem, s ezért mindig többet teljesítettem, mint amennyit kellett. Nagyon szerettem volna gyereket. Így láttam teljesnek az életet. Ezen sokan csodálkoztak a környezetemben. Többször kellett átélnem az elutasítás fájdalmát. Ezt mindig magamban rendeztem el. Tudomásul vettem. Egy idő után az anyai vágy annyira felerősödött bennem, hogy már arra gondoltam, hogy Szlovéniába utazom, s ha máshogyan nem, akkor örökbe fogadással, de mindenképpen anyaként fogom az leélni az életem. Végül megtaláltam a társam. Igaz, a szülés majdnem az életembe került, de nem akartam meghalni, nem akartam azt, hogy a gyermekem árva legyen. Az külön öröm számomra, hogy a lányom - immár felnőttként és egészséges emberként - az elesett emberek segítésével foglalkozik.
* Nemcsak a lánya, Ön is...
- A társadalom jelentős része fejét homokba dugó struccként viselkedik a testi és szellemi fogyatékossággal élő emberekkel szemben. Nem akar tudni a problémáikról. Azt tapasztaltam, hogy az emberek ösztönösen félnek, amikor ilyen személyeket látnak. Ezt nem tartom jónak. Fontos lenne, hogy az egészséges emberek is megértsék: ezek a mozgássérültek ugyanolyanok, mint ők: ugyanúgy sírnak, dühöngnek, örülnek és nevetnek. Ezért tartom fontosnak, hogy a tévhiteket és a sztereotípiákat eloszlassuk. Nagyon lassú munka ez. Most a szabadkai Caritassal együttműködve szervezünk egy műhelymunkát, aminek az a célja, hogy az egészséges fiatalok megismerkedjenek ezekkel a gyerekekkel. Hogy tanuljanak. Egymástól. Türelmet, megértést, segítőkészséget. Azt, hogy az életben soha, de soha sem szabad feladni. Mert mindig van miért és van kiért küzdeni.