A rendező elmondta, jól ismeri a várost, mely azok közé a helyek közé tartozik, ahol hét-nyolc előadása is megfordult már, Urbán Andrásnak és a Desiré Central Station Festivalnak köszönhetően a szabadkai közönség megismerkedhetett munkáival, emellett a Kosztolányi Dezső Színházban is dolgozott már, a Kapitalizmus geometriai sorrendben ábrázolva című előadást rendezte.

— Gondolkodtam, mi lehetne a következő, amit színpadra viszek itt, ami fontos ennek a városnak s a társadalomnak is. Ekkor jött velem szembe a szabadkai szecesszió, mely egy érdekes és fontos művészeti irányzat, mondhatni, megkerülhetetlen. A próbák során ezzel is foglalkozunk. Viszont lényegesebb számomra a szecesszió szellemisége. A tradícióval való radikális szakítás szellemisége. Ami megjelenik az építészetben, a művészetben s egyáltalán nem utolsósorban a gondolkodásban. Másrészt ez a város számos fontos embert adott az utókor, a közép-európai, a balkáni, a magyar és a szerb kultúra számára. A szecesszió pedig nyomot hagyott az olyan nagy írókon is, mint Csáth, Kosztolányi, munkájukon érezhető a tradicionális stílussal és hangulattal való szakítás. Ezek az írók, különösen Kosztolányi, nemcsak a rezsim ellen harcoltak, de szembementek a korszellemmel is, mely az I. világháború után ismét a tradicionalizmus felé fordult. Szabadkán sok híres szerb író is született, itt van rögtön Danilo Kiš. Az ő korai munkáin is érezni ezt a szabadkai szecessziós hatást. A melankólia, mely Kiš egész családi cirkuszát és ciklusát jellemezte, innen ered. Konstantinović a másik nagy gondolkodó és író, aki Szabadkán látta meg a napvilágot, igaz, rajta és munkáin nem hagyott akkora nyomot a szecesszió. De visszakanyarodva az előadáshoz: ez a szakítás érdekel. Megkeresni, lehetséges-e ma kitörni a tradicionalizmus és a múlt perspektívájából. Hiszen ez egy globális fenomén, nem csak a mi balkáni jellegzetességünk. Itt teszünk kísérletet arra, hogy az összes negatív formájával együtt újra virágozzon a szóban forgó stílus. Ez a munka tehát egyfajta új szecesszió lehetősége utáni kutatás, természetesen egyfajta hommage-t állítva a valaha volt szecessziónak. Ma úgy beszélünk róla, mint díszítőelemről, egyfajta városi szépségről, és tesszük mindezt egy kispolgári nézőpontból beszélve róla. Pedig a szecesszió ennél sokkal több. A gyönyörűséges formái mellett magában hordozza ezt a csodálatos igyekvést, hogy szakítson mindenféle tradicionális szabályrendszerrel, mely megszabja, milyennek kell egy városnak, a társadalomnak, az embernek lennie. Hiszen eszerint mindenkinek ugyanúgy kell élnie. A szecesszió az individualizmust tűzi zászlajára. Azt szeretné, ha az embereknek lenne választási lehetőségük, s ők lennének a saját életük kovácsai. Természetesen ez egy idealista elképzelés, ahogy a szecesszió is egy idealista perspektíva. A színház pedig egy tökéletes hely, hogy erről beszéljünk, mert a színház amióta létezik, megkérdőjelez dolgokat, a társadalmat. Ezért jött létre. Lehetőségként, hogy megtörje a rendet. És ha jobban megvizsgáljuk, a színház maga is egy szecessziós művészet par excellence — mondta Zlatko Paković.