— Szeretek utazni, de ez most egy picit sok volt — mondja. — A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház két és fél előadásában benne vagyok, így a Halottak napjától virágvasárnapig című előadással voltunk egy kanadai turnén, aztán Budapesten a Zergetáncot játszottuk, majd Erdélyben szintén a Virágvasárnapot, s onnan mentem Nikšićbe, ahol az Anna Karenina vendégszerepelt. Nagy menet volt.

* Amikor átvetted a Pataki-gyűrűt, azt mondtad, egyáltalán nem számítottál rá. Ezt komolyan gondoltad?

— Igen. Engem eddig háromszor jelöltek a díjra, s még egyszer sem éreztem azt, amit most, hogy ennyire mindent beleadtam a munkába, a szerepbe, valóban a maximumot hoztam ki magamból, s ez valakinek vagy tetszik, vagy nem. Ezért az esélytelenek nyugalmával ültem a nézőtéren. Aztán következett a meglepetés, amikor kimondták a nevem.

Fotók: Srđan Doroški

* Te nem színésznek készültél, hogyan csöppentél mégis ebbe a világba?

— Én nem voltam valami tájékozott színházas ügyekben. Azt sem tudtam, van-e képzés, ha igen, akkor hol, szóval nem foglalkoztam vele elmélyültebben. Kecskeméten jártam középiskolába, ahol volt egy zenekarom is, aztán egyszer a kollégiumban a gólyákat avattuk, én voltam a porondmester, és nagyon megtetszett a szereplés. Később csaposként dolgoztam az Újvidéki Színház Művészklubjában, s az első munkanapomon éppen bemutató volt, így beleláttam a sűrűjébe, kedvemre valónak tűnt ez a színházas életvitel. Akkor rendezte Puskás Zoltán a Diákszínpad csapatának a Biberachot, melybe én is belekerültem, s innen már nem volt visszaút. Az ezt követő nyáron kimentünk a Tanyaszínházba, Mezei Zoltán készítette A windsori víg nőket, s az ezt követő szeptemberben már felvételiztünk az akadémiára. Hernyák György osztályába kerültem. Ez 2003-ban volt.  

* Hú, de pontosan tudod a dátumokat, szinte gondolkodnod sem kellett!

— Dátumokra emlékszem, viszont a rövid távú memóriám katasztrofális. Ez lehet, hogy azért van, mert már annyi szöveget kellett megtanulnom — idestova tizenöt éve vagyok a pályán —, hogy valószínűleg az agyam elkezdett szűrni, hogy csak azt jegyezzem meg, amit muszáj. Amióta gyermekeim vannak, a kötelező szövegtanulás mellett a logisztika is bejött a képbe, azt is muszáj megjegyezni.  

* A Kosztolányi Dezső Színházban kezdtél el játszani az akadémia végén. Mit viszel magaddal ebből az időszakból?

— Nagyon sok mindent tanultam, s ami érdekes, hogy a legtöbb dolgot csak azután értettem meg, amikor már elmentem onnan. Amikor már kívülről tudtam ránézni erre az időszakra. Egyébként ez jellemző rám, egy-egy pillanatban sokszor nem látom a fától az erdőt. Mit tanultam? Munkabírást, toleranciát, alázatot. S az ingerküszöböm is igen magas lett. Jobban tűrök dolgokat. Megtanultam becsülni a kollégáimat. Amikor egy társulatban kevesen vagytok, ott sűrítve történnek a dolgok. Egyébként életem egyik legjobb döntése volt, hogy átjöttem Újvidékre, mert itt szó szerint világok nyíltak meg előttem. Nagyon sokféle előadásban játszhattam, rengeteget tapasztaltam. Nagyobb a társulat is, s azt érzem, megvan számomra a szükséges szabadság, melyben tudok működni. De bármikor visszamennék dolgozni a KDSZ-be egy előadás erejéig.

* Rengeteg nagy és fontos szerepet eljátszottál, főleg főszerepeket, s ez a mai napig így van. Ezt élvezed, vagy inkább megterhelő?

— Egyrészt nagyon élvezem, s itt szeretném megköszönni a megelőlegezett bizalmat, hiszen valóban el voltam kényeztetve szerepekkel. Néha már nekem volt kellemetlen, amikor néhány kollégám viccesen megjegyezte: na, már megint te játszod a főszerepet. Én mondtam nekik, hogy higgyék el, nekem sem jó ez, nem jó, ha folyamatosan főszerepeket kell játszanod, hiszen önmagad riválisává válsz. Egy fontos mellékszerep ugyanolyan erős lehet, szépen ki tudod dolgozni, s ilyenkor azért egy picit lazább, mivel nem te viszed a hátadon (púpodon) az előadást.  

* Van olyan szerep, amely nagyon kedves a szívednek?

— 2015 ősze óta arra törekszem (s többnyire sikerül is), hogy addig ne engedjem ki a kezem közül a szerepet, amíg legalább 90 százalékban meg nem szeretem. Ezért aztán nehéz most példát mondanom, de ami különösen kedves a szívemnek, az például a Borisz Davidovics síremléke. Nagyon jót dolgoztunk Aleksandar Popovski rendezővel. A másik az Anna Karenina, melyet szintén egy északmacedón rendező, Dejan Projkovski vitt színre. Úgy látszik, a macedónokkal valamiért jót dolgozom. De imádtam a Rinocéroszokban Jean szerepét, hiszen egy orrszarvúvá átváltozni a színpadon… Ez párját ritkító esély és nagyon hálás feladat. És ne feledjük Richárdot sem, azt is nagyon megszerettem. És sorolhatnám még sokáig.

* Hogyan készültél Richárdra? Nem az a pozitív, szerethető figura.

— Nagyon nehéz volt. Első körben a külső jellegzetességeire összpontosítottam. Fogtam egy botot, aztán meghajlítottam magam háromfelé, és elkezdtem gyakorolni. Nem volt könnyű, de megkönnyítette a dolgom, így mire szövegtudással a jeleneteket kezdtük felvázolni, jobban bele tudtam élni magam. Nem sok közös van bennem és Richárdban, de ez is egy mód, hogy kanalizálni tudd a benned lévő negatív gondolatokat és érzelmeket. Ezeket a színpadon büntetlenül kiengeded, és jobb emberként mész tovább.  

* Szerb nyelvű előadásaid is vannak, mennyire nehéz számodra nem az anyanyelveden játszani?

— Nagyon más az egész. Az első szerb nyelvű szerepet még a szabadkai Népszínház szerb társulatánál kaptam, a Julius Caeasarban formáltam meg Antonius szerepét, s emlékszem, vért izzadtam vele. Becseiként aránylag jól beszélem a nyelvet, a szöveget megtanulni nem volt nehéz, de a hangsúlyokra, szóhosszokra nagyon kellett figyelnem. Balázs Áron mondta egyszer, hogy más nyelven játszani dupla munka, s ez valóban így van. A Belgrádi Drámai Színházzal közösen készített előadás, a Demokrácia esetében egy picit könnyebb dolgom volt, hiszen tőmondatokat mondunk, ehhez képest a Macbeth, melyet nemrég mutattunk be, már kemény dió volt.

* Aki ismer, tudja rólad, hogy egy nagyon összeszedett, precíz, szinte már katonásan a rendet, önmagad szabályait követő ember vagy. Ez módosult az évek folyamán?

— Persze. Szelídült ez a szemléletmódom, hiszen azóta bonyolultabb lett az élet. Ez egy önfegyelmezés. Ha én nem sarkallom magam arra, hogy rendben, időben, pontosan végezzem a feladataimat, akkor más nem fog. A munkához való viszonyulást megalapozza, ha bizonyos szabályokhoz tartod magad. Saját magam inspirálására hoztam létre ezt a rendszert. Ez az akadémia alatt kezdődött. Akkor kint laktam a Kövesben, ahonnan egy óra volt eljutni az egyetemig, s ennek felét gyalog kellett megtenni. Csörgött az óra, ki az ágyból, hideg zuhany, reggeli, és indulás a hidegben, sárban, hiszen betonozva sem volt az utca egy része. Idetartozik a rendszeres testedzés is, azt gondolom, aki színpadra áll, legyen valamennyire formában. A mai napig heti négy alkalommal űzök valami testedzést. Az egyetemen mindig azt vágták a fejemhez, hogy próbáljak meg lazítani, s megmondom őszintén, nem volt könnyű ezt levetkőzni, pedig az a művészet, ha laza is tudsz lenni, ha úgy kívánja a helyzet. Én az elején nem tudtam. Pedig a szakmánk lényege, hogy lazán, de feszesen kell csinálni.

* Miben láthatunk a közeljövőben?

— Még három előadás lesz az évadban, de még nincs meg a szereposztás. Hamarosan bemutatják Žarko Tomić filmjét, melynek címe Liberta — Egy város születése. Ebben van egy jelentős mellékszerepem, illetve nagyon szívesen játszanám a Sorskanyart Mészáros Gáborral váltott szerepben, aki elfoglaltságai miatt legutóbb nem tudta vállalni, így beugrottam a helyére. Szerintem nagyon fontos előadás, ráadásul jövőre lesz 2023, az 1943. január 12-ei urivi áttörésnek, a 2. Magyar Hadsereg Don-kanyarban elszenvedett tragédiájának az emlékéve. Döbbenetes élményt nyújt, a néptáncosgárda elképesztő hatással bír benne. Már csak miattuk is érdemes megnézni. Nagyon erős, komplex, precízen megszerkesztett munka, méltó mementó a hősi halált halt honvédeknek, nagy kár lenne, ha ez az előadás nem lenne játszatva.