home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„A szakmánk lényege, hogy lazán, de feszesen kell csinálni”
Szerda Zsófia
2022.11.18.
LXXVII. évf. 46. szám
„A szakmánk lényege, hogy lazán, de feszesen kell csinálni”

Mészáros Árpád színművész ujjára került az idén a Pataki-gyűrű díj, melyet a III. Richárd címszerepével érdemelt ki. Árpád a Kosztolányi Dezső Színházban kezdte színészi pályafutását, most már sok éve az Újvidéki Színház társulatának tagja. Szikár arc, fanatizmus, maximalizmus. Addig nem áll meg, amíg azt nem érzi, na most jó. Éppen egy „kisebb” turnéról tért haza, mint mondja, egy hét alatt három országban, négy helyszínen játszott háromféle előadást.

— Szeretek utazni, de ez most egy picit sok volt — mondja. — A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház két és fél előadásában benne vagyok, így a Halottak napjától virágvasárnapig című előadással voltunk egy kanadai turnén, aztán Budapesten a Zergetáncot játszottuk, majd Erdélyben szintén a Virágvasárnapot, s onnan mentem Nikšićbe, ahol az Anna Karenina vendégszerepelt. Nagy menet volt.

* Amikor átvetted a Pataki-gyűrűt, azt mondtad, egyáltalán nem számítottál rá. Ezt komolyan gondoltad?

— Igen. Engem eddig háromszor jelöltek a díjra, s még egyszer sem éreztem azt, amit most, hogy ennyire mindent beleadtam a munkába, a szerepbe, valóban a maximumot hoztam ki magamból, s ez valakinek vagy tetszik, vagy nem. Ezért az esélytelenek nyugalmával ültem a nézőtéren. Aztán következett a meglepetés, amikor kimondták a nevem.


Fotók: Srđan Doroški

* Te nem színésznek készültél, hogyan csöppentél mégis ebbe a világba?

— Én nem voltam valami tájékozott színházas ügyekben. Azt sem tudtam, van-e képzés, ha igen, akkor hol, szóval nem foglalkoztam vele elmélyültebben. Kecskeméten jártam középiskolába, ahol volt egy zenekarom is, aztán egyszer a kollégiumban a gólyákat avattuk, én voltam a porondmester, és nagyon megtetszett a szereplés. Később csaposként dolgoztam az Újvidéki Színház Művészklubjában, s az első munkanapomon éppen bemutató volt, így beleláttam a sűrűjébe, kedvemre valónak tűnt ez a színházas életvitel. Akkor rendezte Puskás Zoltán a Diákszínpad csapatának a Biberachot, melybe én is belekerültem, s innen már nem volt visszaút. Az ezt követő nyáron kimentünk a Tanyaszínházba, Mezei Zoltán készítette A windsori víg nőket, s az ezt követő szeptemberben már felvételiztünk az akadémiára. Hernyák György osztályába kerültem. Ez 2003-ban volt.  

* Hú, de pontosan tudod a dátumokat, szinte gondolkodnod sem kellett!

— Dátumokra emlékszem, viszont a rövid távú memóriám katasztrofális. Ez lehet, hogy azért van, mert már annyi szöveget kellett megtanulnom — idestova tizenöt éve vagyok a pályán —, hogy valószínűleg az agyam elkezdett szűrni, hogy csak azt jegyezzem meg, amit muszáj. Amióta gyermekeim vannak, a kötelező szövegtanulás mellett a logisztika is bejött a képbe, azt is muszáj megjegyezni.  

* A Kosztolányi Dezső Színházban kezdtél el játszani az akadémia végén. Mit viszel magaddal ebből az időszakból?

— Nagyon sok mindent tanultam, s ami érdekes, hogy a legtöbb dolgot csak azután értettem meg, amikor már elmentem onnan. Amikor már kívülről tudtam ránézni erre az időszakra. Egyébként ez jellemző rám, egy-egy pillanatban sokszor nem látom a fától az erdőt. Mit tanultam? Munkabírást, toleranciát, alázatot. S az ingerküszöböm is igen magas lett. Jobban tűrök dolgokat. Megtanultam becsülni a kollégáimat. Amikor egy társulatban kevesen vagytok, ott sűrítve történnek a dolgok. Egyébként életem egyik legjobb döntése volt, hogy átjöttem Újvidékre, mert itt szó szerint világok nyíltak meg előttem. Nagyon sokféle előadásban játszhattam, rengeteget tapasztaltam. Nagyobb a társulat is, s azt érzem, megvan számomra a szükséges szabadság, melyben tudok működni. De bármikor visszamennék dolgozni a KDSZ-be egy előadás erejéig.

* Rengeteg nagy és fontos szerepet eljátszottál, főleg főszerepeket, s ez a mai napig így van. Ezt élvezed, vagy inkább megterhelő?

— Egyrészt nagyon élvezem, s itt szeretném megköszönni a megelőlegezett bizalmat, hiszen valóban el voltam kényeztetve szerepekkel. Néha már nekem volt kellemetlen, amikor néhány kollégám viccesen megjegyezte: na, már megint te játszod a főszerepet. Én mondtam nekik, hogy higgyék el, nekem sem jó ez, nem jó, ha folyamatosan főszerepeket kell játszanod, hiszen önmagad riválisává válsz. Egy fontos mellékszerep ugyanolyan erős lehet, szépen ki tudod dolgozni, s ilyenkor azért egy picit lazább, mivel nem te viszed a hátadon (púpodon) az előadást.  

* Van olyan szerep, amely nagyon kedves a szívednek?

— 2015 ősze óta arra törekszem (s többnyire sikerül is), hogy addig ne engedjem ki a kezem közül a szerepet, amíg legalább 90 százalékban meg nem szeretem. Ezért aztán nehéz most példát mondanom, de ami különösen kedves a szívemnek, az például a Borisz Davidovics síremléke. Nagyon jót dolgoztunk Aleksandar Popovski rendezővel. A másik az Anna Karenina, melyet szintén egy északmacedón rendező, Dejan Projkovski vitt színre. Úgy látszik, a macedónokkal valamiért jót dolgozom. De imádtam a Rinocéroszokban Jean szerepét, hiszen egy orrszarvúvá átváltozni a színpadon… Ez párját ritkító esély és nagyon hálás feladat. És ne feledjük Richárdot sem, azt is nagyon megszerettem. És sorolhatnám még sokáig.

* Hogyan készültél Richárdra? Nem az a pozitív, szerethető figura.

— Nagyon nehéz volt. Első körben a külső jellegzetességeire összpontosítottam. Fogtam egy botot, aztán meghajlítottam magam háromfelé, és elkezdtem gyakorolni. Nem volt könnyű, de megkönnyítette a dolgom, így mire szövegtudással a jeleneteket kezdtük felvázolni, jobban bele tudtam élni magam. Nem sok közös van bennem és Richárdban, de ez is egy mód, hogy kanalizálni tudd a benned lévő negatív gondolatokat és érzelmeket. Ezeket a színpadon büntetlenül kiengeded, és jobb emberként mész tovább.  

* Szerb nyelvű előadásaid is vannak, mennyire nehéz számodra nem az anyanyelveden játszani?

— Nagyon más az egész. Az első szerb nyelvű szerepet még a szabadkai Népszínház szerb társulatánál kaptam, a Julius Caeasarban formáltam meg Antonius szerepét, s emlékszem, vért izzadtam vele. Becseiként aránylag jól beszélem a nyelvet, a szöveget megtanulni nem volt nehéz, de a hangsúlyokra, szóhosszokra nagyon kellett figyelnem. Balázs Áron mondta egyszer, hogy más nyelven játszani dupla munka, s ez valóban így van. A Belgrádi Drámai Színházzal közösen készített előadás, a Demokrácia esetében egy picit könnyebb dolgom volt, hiszen tőmondatokat mondunk, ehhez képest a Macbeth, melyet nemrég mutattunk be, már kemény dió volt.

* Aki ismer, tudja rólad, hogy egy nagyon összeszedett, precíz, szinte már katonásan a rendet, önmagad szabályait követő ember vagy. Ez módosult az évek folyamán?

— Persze. Szelídült ez a szemléletmódom, hiszen azóta bonyolultabb lett az élet. Ez egy önfegyelmezés. Ha én nem sarkallom magam arra, hogy rendben, időben, pontosan végezzem a feladataimat, akkor más nem fog. A munkához való viszonyulást megalapozza, ha bizonyos szabályokhoz tartod magad. Saját magam inspirálására hoztam létre ezt a rendszert. Ez az akadémia alatt kezdődött. Akkor kint laktam a Kövesben, ahonnan egy óra volt eljutni az egyetemig, s ennek felét gyalog kellett megtenni. Csörgött az óra, ki az ágyból, hideg zuhany, reggeli, és indulás a hidegben, sárban, hiszen betonozva sem volt az utca egy része. Idetartozik a rendszeres testedzés is, azt gondolom, aki színpadra áll, legyen valamennyire formában. A mai napig heti négy alkalommal űzök valami testedzést. Az egyetemen mindig azt vágták a fejemhez, hogy próbáljak meg lazítani, s megmondom őszintén, nem volt könnyű ezt levetkőzni, pedig az a művészet, ha laza is tudsz lenni, ha úgy kívánja a helyzet. Én az elején nem tudtam. Pedig a szakmánk lényege, hogy lazán, de feszesen kell csinálni.

* Miben láthatunk a közeljövőben?

— Még három előadás lesz az évadban, de még nincs meg a szereposztás. Hamarosan bemutatják Žarko Tomić filmjét, melynek címe Liberta — Egy város születése. Ebben van egy jelentős mellékszerepem, illetve nagyon szívesen játszanám a Sorskanyart Mészáros Gáborral váltott szerepben, aki elfoglaltságai miatt legutóbb nem tudta vállalni, így beugrottam a helyére. Szerintem nagyon fontos előadás, ráadásul jövőre lesz 2023, az 1943. január 12-ei urivi áttörésnek, a 2. Magyar Hadsereg Don-kanyarban elszenvedett tragédiájának az emlékéve. Döbbenetes élményt nyújt, a néptáncosgárda elképesztő hatással bír benne. Már csak miattuk is érdemes megnézni. Nagyon erős, komplex, precízen megszerkesztett munka, méltó mementó a hősi halált halt honvédeknek, nagy kár lenne, ha ez az előadás nem lenne játszatva.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..