A sugárnak el is kell jutnia a gyümölcsig

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A sugárnak el is kell jutnia a gyümölcsig

Beszélgetés a Lotz János Emlékéremmel kitüntetett dr. Papp György nyelvészprofesszorral A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság 2006 augusztusában a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson Debrecenben Lotz János Emlékéremmel tüntette ki dr. Papp György nyelvészprofesszort, az újvidéki Bö...

Beszélgetés a Lotz János Emlékéremmel kitüntetett dr. Papp György nyelvészprofesszorral

A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság 2006 augusztusában a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson Debrecenben Lotz János Emlékéremmel tüntette ki dr. Papp György nyelvészprofesszort, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanárát.
A díjat 1980-ban alapították a magyar filológia nemzetközi művelésének egyik legkiválóbb alakja emlékére. A nem Magyarországon élő hungarológusoknak adományozható, akik a magyar nyelvészet, irodalomtörténet, művelődéstörténet vagy néprajztudomány terén nagy jelentőségű munkát végeznek.
Dr. Papp György munkásságát a nyelvtudomány és a néprajz összetartozásának kutatása jellemzi, különös tekintettel a szólások, a névadás és a földrajzi nevek, valamint a népi játékok vizsgálatára. Számos tudományos dolgozatában szólt a szólások kommunikációs funkciójáról és használatuk szimbolikus kötöttségeiről, a névadás gyakorlatáról, valamint a nyelv erózióját jelző szólásinterferencia és szólásvesztés gyakoriságáról. Kiemelten kell megemlíteni a magyar helyesírás terén végzett kutatásait, valamint a fordításgyakorlatban és -kritikában elért eredményeit. Az oktatás és kutatás mellett szervezte a nyelvtudományi intézetek és tanszékek együttműködését, közös tudományos tanácskozásokat rendezett és vezetett, könyveket jelentetett meg. Sokoldalú tevékenységéből többek között kiemelhető még, hogy az egyik alapítója a magyarkanizsai Ozoray Árpád Magyar Művelődési Egyesületnek, fő- és felelős szerkesztője az Új Kanizsai Újságnak. Beszélgetésünk az 54. Magyarkanizsai Írótáborban készült, ahol a szociográfiai műhely munkáját vezeti. Az első kérdésem a szerteágazó ténykedésének a miértjére vonatkozott. Magyarázható-e ez csak azzal, hogy kevesen vagyunk?
- Egyrészt kisebbségi gond, vagy inkább betegség, amelynek objektív oka van: kevesen vagyunk. Gyakran megtörténik, hogy elindítok valamit, és azt hiszem, egy-két év múlva belép az utánam következő káder, és folytatja tovább. Így volt ez a Kanizsai Újsággal, az Ozoray Árpád Művelődési Egyesülettel és annak idején Ürményházán a Csuka Zoltán Műfordítói Műhellyel is. Azt gondoljuk, hogy a mi kultúránkban a vezető emberek a hiánycikkek. Érdekes módon a kisebbségi kultúra egy vékony rétegben még csak megteremti ezeket, viszont nincs második, harmadik és negyedik ember, aki végigvinné a folyamatot. Biztos van benne önzés is, mert mindenki a maga modelljében gondolkodik és felszisszenünk, ha az utódunk nem úgy csinálja, ahogy szeretnénk. Görcsbe rándulunk, próbálunk ragaszkodni ahhoz a megérlelt, de nem elvégzett dologhoz. Nyugdíj előtt, 65 éves fejjel végtére is rájöttem, sohasem lehet azt elvárni, hogy az utánam következő pontosan ugyanúgy tevékenykedjen, ahogyan én. Nincs egyenes folytatás. Tehát nem mindig a vezető értelmiség hiányzik a kisebbségből. Nálunk ritkán látjuk, hogy egy ápolónő vagy lakatos sorbanáll azért, hogy megvegyen egy új könyvet. Sajnos, le vannak szakadva ezek a rétegek. Talán ezért érzi úgy az ember, ha ő abbahagyja, akkor minden megszakad, hiába volt az addig beleölt munka is. De lehet, hogy mindez csak szubjektív.
* Tanítás, kutatómunka, újságkészítés - bizonyára létezik egy közös pont, ahol ezek a tevékenységek találkoznak.
- Igaz, hogy sokoldalú a mondókám, de a legtöbb esetben egy gyökérből ered, ugyanis ez összefüggő világ. A Magyar Tanszéken a nyelvészeti munkának voltak szép és nemes hagyományai. Akadtak olyan tanáraim, akik a kutatást és az oktatást egynek tekintették. Elsősorban Penavin Olgára gondolok, aki kirándulni vitt bennünket Szlovéniától kezdve Baranyán át a Bánságba, és mélyvízbe dobta a hallgatóit. Megtanultunk gyűjteni, kutatni a nyelvjárást és a néprajzot is. Később a kanizsai tanonciskolába kerültem, amely egész Jugoszlávia egyetlen színmagyar szakiskolája volt. Székelykevétől kezdve mindenhonnan volt diákom. A belém oltott érdeklődés hatására elkezdtem a gyerekekkel gyűjtetni, ma is ezerszámra őrzöm ezeket a leírásokat, cédulákat. Nekünk tudnunk kell, hogy itt annyi értelmiségi és szakmabeli sohasem lesz, amennyinek dolgoznia kellene. Olyan emberekre kell támaszkodnunk, akik érzékenyek a környezetük értékei iránt, nemcsak meglátják, de rögzítik és tovább is adják őket. A legnehezebb időben szerveztem az írótábort, 1993-ban, amikor dühöngött a miloševiæi éra. Akkor két írótábor volt Kanizsán, hiszen mindenképpen meg akarták semmisíteni ezt, amely liberálisabb és magyarabb központú. Ezért, amely most simán és természetesen zajlik le, tűzzel-vassal kellett küszködni. 1908-ban már létezett a Kanizsai Újság, amelyről például azt is el lehet mondani, hogy Juhász Gyulának van olyan verse, amelynek elsődleges változata ebben jelent meg, és csak később, más címen a kötetében. Arra gondoltam, fel lehetne újítani ezt a hagyományt, hiszen a helyi újság és sajtó olyat képvisel, amit a nagyobb lapok és hírközlő eszközök nem tudnak betölteni, mert mindegyiknek megvan a maga szerepe.
* Tudjuk Önről, hogy az egyik kedvenc témája a szóláskutatás.
- A szólás nemcsak dísze a nyelvünknek, hanem pótolhatatlan kulcs. Ó. Nagy Gábor is téves nyomokon járt, amikor azt hitte, hogy anyanyelvünk virága a szólás. Persze, ha botanikusok vagyunk, tudjuk, hogy a virág sem pusztán dísz. A szólásnak is funkciója van a nyelvben, ha jól alkalmazzuk, akkor olyan szerepe van, amit a szavak nem tudnak betölteni. A magyarországi nyelvészek és néprajzosok kizárólag magyarországi szólásokat kutatnak, azt hiszik, hogy a déli határon ez véget ér. Én, amikor ebbe a világba belemerültem, akkor láttam, mennyi fölfedetlen kincs lappang. Saját kincsünk, amelyet csak mi ismerünk. Rengeteg irányba lehetne indulni, csak sajnos az emberi élet kevés hozzá.
* A Tanár úr miért maradt a szülővárosában, Magyarkanizsán?
- Nyolc évet dolgoztam itt, mielőtt az egyetemre kerültem volna. Házat építettünk, akkor két lányom volt, azóta van egy fiam is. Úgy éreztem, bonyolult lenne Újvidékre költözni a családdal, de lehet, hogy ez csak mese, mert nem tudtam igazán elszakadni ettől a környezettől. Ha nagyon akarom, természetesen megtehettem volna. Sőt, rengetegszer voltam kardélen, hiszen időről időre minden főnök le akart telepíteni. De ha jobban belegondolunk, New Yorknak a széléről hosszabban utaznak az ottani emberek a munkahelyükre, mint én. Valószínűleg nagyon boldogtalanná válok, ha végképp el kellett volna innen mennem.
* Beszélgetésünk apropója a Lotz János Emlékérem, ezért ejtsünk néhány szót a díjakról is.
- Engem elég jól megtaláltak a díjak, a szakmai elismerések is. Amikor Kanizsa város Pro Urbe díját megkaptam, akkor fejtettem ki, hogy itt nem elég akarni, tehetségesen dolgozni, hanem szükség van a megfelelő közegre is. Nem elég, hogy sugár vagyok, amely a szőlőszemet élteti, amiről Petőfi ír az Apostolban, hanem kellenek a szerencsés körülmények is, hogy a sugár eljusson a gyümölcsig és megérlelje azt. Rengeteg hozzám hasonló kolléga dolgozik a világban, és nem jönnek össze azok a szerencsés körülmények, amelyek ezt megvalósítják. Az életemet tettem erre a pályára. Szervezőként végigvittem az egyetemi nyelvészeti napokat, itt nálunk az Értékeink nyomában tábort, ahol nagyon sok fiatalt indítottam el. Ha méltó vagyok erre a díjra, akkor a közösségi munkámmal érdemeltem ki, mert utat tudtam mutatni, és van, aki csinálja utánam is. Inkább erre vagyok büszke.
* Jelenleg min dolgozik?
- Pesty Frigyesék annak idején összegyűjtötték az egész Magyarország történeti helyneveit. Belügyminiszteri parancsra 1864-ben minden jegyzőnek és bírónak le kellett írnia minden településről, hogy milyen népies földrajzi helyei vannak, milyen hiedelmek kapcsolódnak a település létesítéséhez. Ez megmaradt az Országos Széchenyi Könyvtárban. A témával Rajsli Ilonával ketten foglalkozunk. A bácskai rész már készen van, az összes leírásból, ami a falu jegyzőitől származik, lélegzetelállító dolgok derülnek ki. Bánságot is sorra vettük, ahol nemcsak magyar anyag van, hanem szerb is, vagyis rengeteg munkát jelent. Nagyon szeretném még éltemben befejezni a vajdasági szólások szótárát, amihez van egy örökségem. Penavin Olga engem tett meg szellemi örökösévé, ami azt jelenti, hogy nem a könyvtárát hagytam rám, hanem a céduláit és a félbehagyott munkáját. Nagyon boldog leszek, ha ezt el tudom végezni, utána majd meglátom, mit ad még az ég számomra.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink