— Alig múltam ötvenéves, de már annyi szomorú dolog történt az életemben, hogy csodálkozom, honnan bennem az erő, hogy mindezt normális ésszel feldolgozzam — mondja hosszas gondolkodás után, miközben az ujjait tördeli. — Ha ugyan még egyáltalán normálisnak számítok. Talán onnan indulok, hogy baranyai származású vagyok, volt egy három évvel idősebb testvérem. Az apám baranyai magyar család egyetlen ivadéka, az anyám pedig horvát nemzetiségű. Pici koromtól fogva mindkét nyelvet egyformán beszéltük, de horvát iskolába jártunk. Anyámnak polgári iskolai végzettsége volt, ez akkor nyolc osztályt foglalt magában. Az apám sokat foglalkozott velünk, megtanultunk magyarul írni, olvasni is, meséket hallgattunk, az eszéki magyar kultúrkörbe jártunk néptáncra, színjátszásra. Sohasem gondoltam, hogy egyszer majd idegen leszek ott, ahol az életem első lépéseit megtettem. De sajnos így lett.

Jugoszlávia széthullása idején, amikor Horvátországban is megkezdődtek a felfordulások, a kisvárosunkból sokan már az elején elmenekültek. Anyám nem akarta otthagyni a házunkat, a földeket, melyeket apámmal a szüleiktől örököltek, és melyek éltettek bennünket. Apámban volt egy adag óvatosság, férfiként jobban megérezte a veszélyt, és végül rábeszélte az anyámat, hogy költözzenek Szerémségbe. A bátyám akkor már egyetemista volt Újvidéken, és először engem menekítettek hozzá. Megvártuk az iskolaév végét, megkaptam a gimnázium harmadik osztályáról szóló bizonyítványt, és úgy terveztük, Újvidéken fejezem be a középiskolát. De a tervekből sajnos semmi sem valósult meg. Elkezdtem ugyan a negyedik osztályt, de beleszerettem az egyik fiatal tanárba, akiről csak jóval később derült ki, hogy nős, és van két gyereke. Terhes maradtam, ám sem a bátyámnak, sem a szüleimnek nem mertem megmondani. Amikor már gömbölyödni kezdtem, a tanár javasolta, hogy maradjak ki az iskolából, amíg ő el nem válik. Két hónappal a szülés előtt mondtam meg a szüleimnek a hírt, ők abban az időben éppen a családi birtok elcserélésével voltak elfoglalva. Találtak egy szerémségi családot, mely nemzetisége miatt Horvátországba akart menni. Megegyeztek, a szüleim otthagyták a mi ingatlanunkat, és beköltöztek a szerémségi házba, mely értékben nagyjából megegyezett a miénkkel. De a lányomat nem a szüleimnél hoztam világra, hanem Újvidéken, és mellette fejeztem be a gimnáziumot. Nem mentem férjhez, mert a lányom apja nem vált el, viszont mindenben segített. És én elfogadtam a támogatást, hiszen mástól nem várhattam, mert a családom eleinte nem tudott belenyugodni abba, hogy lányfejjel szültem.

Tudja, bármilyen rögös is az ember életútja, az idő nem áll meg, lassan minden feledésbe merül. A lányom hároméves volt, amikor először mentem haza a szüleimhez. A találkozás nem volt durva, első látásra elfogadták az unokájukat is. A bátyám befejezte az egyetemet, két év múlva megnősült, és ott maradt a feleségével a szüleimmel. Én átjöttem Szabadkára, elég jó munkahelyet kaptam a lányom apja segítségével, sőt, a családja ajándékozott a lányomnak egy kétszobás lakást. A lányom középiskolás volt, amikor anyám meghalt, pedig nem volt beteg. Apám szerint megölte a bánat amiatt, amit a család elszenvedett. Egyetemre iratkozott a lányom, amikor az apja hirtelen meghalt. Teljesen egyedül maradtam. Időnként hazamentem az apámhoz, a család minden évben disznót hizlalt nekem, elláttak mindennel.

A lányom sikerrel diplomázott a közgazdasági karon, és közben összemelegedett egy algériai vendéghallgatóval. Egy éve, hogy összeházasodtak, és Algériában élnek. Azt hittem, a lányom elutazásával véget ér a család fogyása, de tévedtem. Karácsony előtt hívott a sógornőm, hogy az apám és a bátyám is elkapta a vírust. Elutaztam Szerémségbe, és a bátyám három nap múlva meghalt. Eltemettük, hazajöttem, és egy hét múlva kaptam a hírt, hogy apám is rosszul van, kórházba kellett vinni. Egy hét szabadságot vettem ki. Éppen annyit, hogy ott legyek, amikor kileheli a lelkét. Elmúlt három hónap, de még mindig nem tudom összeszedni magam. Attól rettegünk a sógornőmmel, hogy a két lányuk is elkapta a vírust, de eddig nem történt semmi ijesztő. De valahogy úgy érzem magam, mint egy csupasz fa, az események, a sors letördelte az ágaimat. Nem voltam sosem túlbuzgó hívő, de most naponta imával fordulok a Mindenhatóhoz, hogy legyen vége a szörnyűségeknek. Úgy érzem, az évek folytán a rengeteg megpróbáltatás, az egymást követő veszteségek kipréselték belőlem az élni akarást, a tettrekészséget. És a legszomorúbb, hogy már semmit sem merek remélni, hiszen az emberi, nemes dolgok lassan kihalnak ezen a vidéken.