Rátgéber László 1966-ban született Újvidéken, ott ismerkedett meg a kosárlabda alapjaival. A magyar kosárlabdázás legsikeresebb szakembere, kilenc bajnoki aranyérem és ugyanennyi kupaelsőség birtokosa, 2009-ben a Szpartak Moszkva csapatával megnyerte az Euroligát. Az egyetlen magyar szakember, aki pályafutása során betöltötte a magyar férfi- és a női kosárlabda-válogatott szövetségi kapitányi tisztét is. Magyarországon kilenc, Jugoszláviában és Törökországban egy-egy alkalommal választották meg az év edzőjének, 2009-ben pedig Európa legjobb kosárlabdaedzőjének bizonyult. Egyetemi docensi és tudományos munkáján túl az általa alapított pécsi Nemzeti Kosárlabda-akadémia, kiválósági központ szakmai és stratégiai igazgatója, kuratóriumi elnök, a Kosárlabda-specifikus Módszertani Központ igazgatója, mesteredző.

Szalai Attila felvételei

Kosárlabdázó-családba született, hiszen édesanyja a Vojvodina csapatával 1969-ben és 1970-ben jugoszláv bajnokságot nyert, édesapja pedig kosárlabdaedzőként dolgozott az első újvidéki csapatnál, a telepi Partizan együttesénél. Abból a csapatból nyolc magyar lány bekerült a jugoszláv válogatottba, köztük László édesanyja is.

— Játékos-pályafutásom alatt a Vojvodinával országos bajnoki címet szereztünk a serdülők között, majd tizennyolc éves koromban abbahagytam a kosárlabdát, és 1984-ben a Vojvodinában edzősködni kezdtem. A lányokkal a serdülők és a juniorok között is országos bajnokok lettünk, a vajdasági bajnokságot viszont nem nyertük meg, miután kikaptunk a Spartacus csapatától a mai Széchenyi István Általános Iskola tornatermében. Igaz, hogy kosárlabdázó-családból származom, ám a siker nem hullott az ölembe, alaposan meg kellett dolgozni érte. Gyerekkoromban az eredményjelzőn tanultam meg számolni, betonon játszottunk, kézi stopperórával mértük a játékidőt. Ilyen feltételek között sajátítottam el az alapokat. A Vojvodinát 1984 és 1993 között vezettem, közben 1992-ben a jugoszláv női kosárlabda-válogatott segédedzőjeként is dolgoztam. A barcelonai olimpiára készültünk, amikor a belgrádi Slavija hotelben reggeliztünk a többi, olimpiára edző sportolóval, amikor az olimpiai bizottságból néhányan meglátogattak bennünket, és elmondták, ki az, aki mehet az olimpiára, és ki az, aki nem. A délszláv háború és a szankciók miatt az ország csak egyéni sportolókat nevezhetett, így mi kénytelenek voltunk itthon maradni. Valószínűleg éremmel tértünk volna haza Barcelonából, a későbbi bronzérmes olaszokat ugyanis felkészülési mérkőzésen kétszer is 30 ponttal győztük le. Mindössze huszonhat éves voltam, és máris mekkora pofont kaptam az élettől. Abban a jugoszláv válogatottban játszott egy csantavéri magyar lány, Anitics Lívia, aki most nálam dolgozik az akadémián, és nagy örömömre a mai előadásra is eljött — ismertette jugoszláviai karrierjét Rátgéber László.

Jugoszláviában a sportéletet a szankciók alaposan megnehezítették, és inkább úgy döntött, pályafutását 1993-ban Pécsen folytatja. Akkoriban nehéz idők jártak errefelé, a csapatok nem játszhattak nemzetközi mérkőzéseket, az infláció felemésztette az emberek fizetését.

— Pécsen már akkor nagyon jó kosárlabdacsapat működött, bajnokok is voltak, a nemzetközi kupában is játszottak. Felkértek, legyek a MIZO Pécsi VSK vezetőedzője, amire igent mondtam, és megfogadtam, többé nem térek vissza Jugoszláviába. Tizenöt évig voltam a MIZO Pécsi VSK vezetőedzője, a magyar bajnoki és kupagyőzelmek mellett háromszor bekerültünk a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé, és kétszer bronzérmet nyertünk, tehát Európa harmadik legjobb csapata voltunk. Magyarországon a sport akkor teljesen leépülőben volt. Az országban 1956 után nem épültek sportlétesítmények, féltek a tömegektől, Jugoszláviában viszont a sport arra szolgált, hogy úgyszólván használják a tömegeket. Minden városban épült egy fontos sportlétesítmény, melyben rangos eseményeket rendeztek. Ljubljana kosárlabda-világbajnokságnak, Belgrád Európa-bajnokságnak adott otthont, 1979-ben Splitben tartották meg a Mediterrán Játékokat, 1981-ben Újvidéken megépült a SPENS, 1984-ben Szarajevó téli olimpiát rendezett, felújították a Zetrát és a Skenderiját, 1987-ben Zágráb Universiadét, azaz főiskolás- és egyetemista-világjátékokat szervezett, majd két évvel később kosárlabda-Eb-t a néhai kosárlabdázóról, Dražen Petrovićról elnevezett sportcsarnokban. A sport eredményességében fontos szerepet töltöttek be a kornak megfelelő létesítmények, melyek Jugoszláviában megvoltak, míg Magyarországon a ’60-as években és a ’70-es évek elején még szabadtéren és kis csarnokokban játszottak. Az 1989-es rendszerváltás után szétesett a kelet-európai országokban alkalmazott sportrendszer, és fogalmuk sem volt, merre van a helyes irány. Amikor átvettem a PVSK-t, én voltam a vezetőedző, a segédedző, az erőnléti edző, a szertáros, a pszichológus és a marketinges. Pécsett meghonosítottam az itteni kosárlabda-kultúrát, rengeteget dolgoztunk, és elnyertem az ottaniak bizalmát. Az aranyérmek is fontosak, de sokkal büszkébb vagyok azokra a társadalmi és erkölcsi normákra, amelyeket felállítottunk. A sportban a győzelem és a vereség múlandó, önmagad legyőzése az, ami örökös. Meg kell tanulni mindent kiadni magadból, mert ha nem teszed, az maga a vereség. Lehet, az eredményjelző mást mutat, de az akkor is vereség magaddal szemben — magyarázta.

Miközben a PVSK-t irányította, tíz évig a magyar női kosárlabda-válogatott szövetségi kapitányi tisztét is ellátta, legjobb eredménye egy Eb-4. és egy vb-10. hely. Első bajnoki címét a PVSK-val 1995. április 17-én szerezte, amikor húsvéthétfőn a döntő harmadik meccsét is megnyerték Budapesten a BSE ellen. Abban a pécsi csapatban a csantavéri Anitics Lívia mellett olyan kiválóságok szerepeltek, mint a csapatkapitány, a néhai Horváth Judit, Balázs Hajnalka, Zsolnay Gyöngyi, Jolanta Vilutyte, Russai Petra, Iványi Dalma… A döntő harmadik mérkőzését a tv képernyője előtt 4 millióan tekintették meg.

— Nem fogadtak odaát tárt karokkal, a magyar állampolgárságra három évet kellett várnom. A magyar edzői bizottságban ülők megkérdezték a pécsi vezetőket, hogy ennyi jó magyar edző közül miért éppen engem, egy határon túlit választottak. Az 1995-beli bajnokcsapatban Anitics Lívia idegenlégiósként játszott, tehát a csantavéri magyar lányt idegenlégiósként könyvelték el, aki korábban csak azért nem ment el az Euroliga-győztes tuzlai Jedinstvóba, mert nem beszélt szerbül. Nagyon meg kellett harcolni azért, hogy befogadjanak. A pécsi korszak után a Szpartak Moszkvába kerültem, ahol Bajnokok Ligáját nyertünk. A második évben lelőtték a klubelnököt, és a török Fenerbahçe csapatához szegődtem, ahol török bajnokságot és kupát nyertem. 2012-ben átvettem a magyar férfi-kosárlabdaválogatottat, majd 2013-ban abbahagytam az edzősködést, és már tíz éve nem ültem kispadon. Akkoriban jött létre Felcsúton a Puskás Akadémia, Balatonbogláron a Nemzeti Kézilabda-akadémia, én pedig a magyar kormány megbízásából Pécsen felépítettem a Nemzeti Kosárlabda-akadémiát. Ekkor megváltozott az életem. Rájöttem, az élsport tönkretett, mert már nem szerettem feltétel nélkül a kosárlabdát, a győzelmet szerettem. Szinte géppé váltam, és képes voltam mindent megtenni a győzelemért, mert másképp nem lehet győzni. Boldogok voltunk egy-egy győztes mérkőzés után, viszont soha senki sem kérdezte meg, mi volt a győzelem ára. A sikerért keményen meg kellett fizetni és dolgozni. Soha sehol nem adták ingyen. Ennyi aranyérem után sem voltam biztos abban, hogy az edzősködést jól csinálom, és a tudományba menekültem — mondta Rátgéber László.

Előadása folytatásában a szakember a sporttudománynak a gyakorlatba, az edzésmódszerekbe, az edzéstechnológiába való beültetéséről beszélt, külön kitérve a kellő időtartamú regeneráció, a sportegészségügy, a megfelelő táplálkozás és a mentális felkészülés fontosságára.