A gyönyörű és gazdag otthoni könyvtárában fogad Káich Katalin művelődéstörténész, professor emeritus, nyugalmazott egyetemi tanár, aki nemrég az Újvidéki Egyetem Decenija od prvih izbora profesora emeritusa na Univerzitetu u Novom Sadu című könyvében egyedüli magyar nemzetiségű professzorként van jelen. A tudományos kutatói, illetve a pedagógusi munkájáról beszélgettünk.
* A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar alapító dékánjává vált 2006-ban. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie az alapításkor?
— Egy nagyon szerencsés pillanatban kaptam meg ezt a feladatot, hogy egyetemi szinten alapítsuk meg újra a magyar tanítóképzést Szabadkán, ugyanis hosszú előzetes megbeszélések tárgyát képezte a politikum részéről, és csak azután kértek fel erre a munkára, amikor már akadályok nélkül megalapíthatóvá vált a tanítóképző kar. A ’80-as években szintén felkértek három intézmény vezetésére, amit én akkor elutasítottam, mivel a tudományos kutatásnak és a művelődéstörténeti monográfiák megírásának szerettem volna szentelni az időmet, és abba nem fért volna bele egy intézményvezetés, ami teljesen más jellegű munka, és óriási felelősséggel jár. 2006-ban, amikor megkerestek, akkor már az aktív pályafutásom végén jártam, és tudtam, hogy nem utasíthatom vissza ezt a felkérést, így elvállaltam. Rengeteg segítséget kaptam, és gyakorlatilag én szabtam meg, hogy milyen feltételek mellett vállalom el a munkát. Az első kikötésem többek között az volt, hogy mivel szakmai hozzáállást kíván ez a pozíció, ezért ne kontárkodjon bele senki. A nehézséget az jelentette, hogy egy rövid ideig Szabadka és Újvidék között ingáztam, és annak ellenére, hogy kaptam egy szabadkai lakást, éreztem, hogy hosszú távon nem tartható fenn ez az állapot, és másfél év után Szabadkára költöztem. A Jóisten segített ebben, hiszen egy hónap alatt sikerült eladnom az újvidéki lakásomat egy olyan időszakban, amikor nem lehetett lakást eladni, és megvettem ezt a csodálatos szabadkai házat, amiben most is élek. Minden segítséget megkaptam az univerzitástól meg a helybeli politikumtól, illetve a Magyar Nemzeti Tanácstól. A jogi dolgok kérdéseiben is rengeteg tudást és tapasztalatot szereztem e munka által. Amire büszke vagyok, az az, hogy tizenkét egykori diákomnak sikerült állást biztosítanom a karon. A dékáni hivatal vezetője Nagy Kanász Viola volt, aki Magyar Tanszéket végzett, de tudtam róla, hogy olyan fantasztikus szervezői képességgel rendelkezik, amit nem lehet megtanulni, ezért az volt az egyik kérésem, amikor felkértek a munkahely betöltésére, hogy a jobb kezem Nagy Kanász Viola legyen. Nagyon sokkal tartozom neki, különösen az intézményszervezés kérdéseinek a megoldását illetően.
 Káich Katalin (Szabó Attila felvétele) |
* A Hungarológiai Intézet munkatársaként szisztematikus művelődéstörténeti kutatásokat kezdett el végezni, az ön nevéhez kötődik az általános és magyar művelődéstörténet tantárgy bevezetése a Magyar Tanszéken, valamint a vajdasági magyar művelődéstörténet szerb nyelven a kommunikációs szakon. Arra is fontos kitérni, hogy mindig is nyitott volt a délszláv népek kultúrája iránt. Mindig ennyire természetes volt a kétnyelvűséghez való kötődése?
— Abszolút természetes volt, és ehhez tudni kell, hogy Zomborban születtem, ott kaptam ezt az indíttatást. Végtelenül büszke vagyok a szülővárosomra, mert olyan útravalót kaptam a másság megismerése és annak szükségszerűsége, illetve a mássággal való békés együttélés által, amit, azt hiszem, nem sokan kaptak itt, a Vajdaságban. A szüleimtől többek között azt kaptam útravalónak, hogy kétfajta ember van, a tisztességes és a tisztességtelen, az egyéb megkülönböztetés másodlagos. Soha nem éreztem szükségét annak, hogy azzal a kérdéskörrel foglalkozzak, ki milyen nemzetiségű egészen a háború kitörése előtti időkig, amikor egy kedves ismerősöm felhívott Mostarból, hogy tekintettel az előállt helyzetre, valószínűleg most beszélünk utoljára, és ez sajnos beigazolódott. Egyértelmű volt, hogy az első doktori disszertációmat Magyarországon kapcsolattörténetből írtam. Az intézetben dr. Anđelić Magdolna tanárnő foglalkozott a kapcsolattörténettel, számomra pedig természetes volt, hogy a művelődéstörténeti kutatásokat fogom felvállalni. Végtelenül örültem neki, mert úgy éreztem, hogy ez a tudományterület az, ami nekem teljes mértékben megfelel, ez a tudományterület az, aminek a művelésére én a világra születtem. Mind a mai napig végtelen sok öröm forrása ez a munka, és egyben jutalom, hiszen hozzájárul ahhoz, hogy békességben és harmóniában tudjak élni nemcsak saját magammal, hanem a környezetemmel is.
* Ha jól tudom, örült a nyugdíjba vonulásának.
— Ez tette lehetővé azt, hogy minden szempontból szabad legyek. Azt is értem ez alatt, hogy többé semmit nem kell muszájból csinálni, és ez szintén segít abban, hogy az ember meg tudjon maradni a kiegyensúlyozottságában, és hogy minél kevesebb stressz érje. Ha tudod, hogy mit szeretnél csinálni, és azzal foglalkozol, akkor szerintem onnantól kezdve nagyobb szabadságot ezen a földön kívánni sem lehet. Ez tudatosította bennem azt is, hogy mindenkinek megvan a feladata, és nem szabad letérni a kijelölt útról, mert aki úgymond elárulja hivatását, az nagyon szerencsétlen emberré válik. Annak idején azt mondtam a diákjaimnak, hogy ha találkoznak egy magam korabeli idős, megkeseredett emberrel, akkor azt szánni kell, mert az ilyen egyének, valószínű, életükben nem azt tették, amire születtek, és az ennek okán felgyülemlett keserűség gyűlöletként vetődik ki a környezetre. Van egy érdekes paradoxon az életben, ugyanis minél többet tud az ember, annál inkább rájön arra, hogy valójában semmit nem tud, mert a lényeges kérdésekre nem kapunk választ. Fogódzóink vannak, ami az én esetemben a hitem. Hiszek egy olyan rendezői elvben, ami az egész világegyetemet működteti, mert ha az emberekre bíznánk ezt a feladatot, akkor régen összeomlott volna minden. Nevezhetjük ezt Istennek, ami a vallásoktól független hitben nyilvánul meg, hiszen a vallások gyakorlatilag arról szólnak, hogy egy-egy emberi közösségnek hogyan kellene haladnia egy olyan úton, ami elvezeti Istenhez. A vallásháború egy borzalmasan nagy tévedés és annak a lecsapódása, hogy az emberek többsége valamiféle hatalmat szeretne gyakorolni. Kérdezem én, hogy mi az, hogy hatalmat gyakorolni, hiszen mindannyian egyformán születtünk meg, és semmiféle hatalom nem fogja megmenteni az embert attól, hogy innen ne kelljen elmennie. Kosztolányi megírta, hogy itt átutazóban vagyunk, és aki ezt felfogja, annak nyert ügye van, mert rá tud csodálkozni erre a földi világra, ami végessége ellenére is csodálatos. Azért is utazom sokat, hogy lássam, és erőt merítsek abból, hogy ez a teremtett világ, ami otthonunknak adatott, mennyire szép és mennyire sok energiát tud adni az embernek ahhoz, hogy értelmes módon meg tudja élni az életét.
* Nagyon érdekelne, hogy milyen pedagógus volt a tanárnő, voltak-e saját módszerei?
— Talán eléggé beszédes az, hogy a volt diákjaimtól olykor azt hallom vissza, milyen jól fel tudták használni egykor mondott szavaimat az életük során. Amikor a professor emeritusi kinevezést kaptam, akkor egy hallgatóm levelét olvastam fel, amelyben megköszönte, hogy tanítottam. Talán ez igazolja, hogy nem véletlenül kaptam meg ezt a kinevezést. Nagyon szerettem tanítani a művelődéstörténetet. Időközben arra is rájöttem, hogy a hallgatók nem tudják összekapcsolni a különböző tantárgyak okán tanultakat egy-egy témakört illetően, tehát nem látták, nem tudták láttatni az összefüggéseket az egész viszonylatában, és erre próbáltam rávezetni őket. Választhattak témát, és az én előadásaim mintáját követve elő kellett adniuk a választott tananyagot. Bevált ez a módszer, és mindez még a bolognai rendszer bevezetése előtt történt. Véleményem szerint a képességek fejlesztésére kellene fektetni a hangsúlyt az oktatásban.
* Van-e arra vonatkozólag bevált módszere, tanácsa a fiatal pedagógusok számára, hogy hogyan tudnak tekintélyre szert tenni?
— Mindig hitelesnek, őszintének kell lenni. Nem beszélsz mellé, a hallgató mindig számíthat rád, és közelebbről is ismerned kell a diákjaidat. Az első órámon mindig elmondtam a hallgatóimnak a játékszabályokat, és mindvégig azokhoz tartottam magam. Fontos, hogy a diákokkal megértessük: szükséges, hogy legyen saját véleményük, melyet saját kis mikrokozmoszuk fogalmaztat meg velük. Hamvas Bélától pedig megtanulhattuk, hogy az embernek világa van, és aszerint kell élnie.
* Milyen céljai vannak jelenleg?
— Most a vajdasági magyar színjátszás lexikonját készítem, ami, ugye, egy több mint kétszáz éves hagyományt foglal magába. 2021-ben lesz 150 éves a folyamatos tanítóképzés Szabadkán, és megpróbálom megírni történetének első részét, ami egyben az én szakterületem. Szeretnék egy könyvet írni a szülővárosomról, Zomborról. Büszkévé tesz az, hogy a belvárost mára már felújították. Büszkeséggel tölt el, hogy mennyi mindent kaptam útravalóul a szülővárosomtól, mert az, a szülői nevelés mellett, nagymértékben meghatározta, hogy milyen ember vált belőlem.
