Olyan irodalmi kincsről van szó, amely a skandináv népek népvándorlás kori eszmevilágát éppúgy írásba foglalja, mint a pogányság és kereszténység összeütközésének jelentős történéseit. A sagákat olvasva mítoszok, mitikus hősök jelennek meg előttünk a több száz éves szájhagyomány hatására. A legértékesebbeknek azokat az izlandi sagákat tarják, amelyek „az izlandi nemzetségek sorsát írják le a honfoglalás korától (874) kb. 1030-ig” — mivelhogy ezeknek a stílusa művészileg a legkiválóbb. Fő erényeik közé tartozik a lényeget megragadó jellemábrázolás és a mondandó tömör megfogalmazása. A romantika korában a népköltészet hagyományainak 19. század eleji felfedezése és köztudatba helyezése az izlandi sagairodalomra is kiterjedt, és sok írót nemcsak akkor — lásd, Walter Scott —, hanem később is megihletett.

Én most egy olyan jelenségről szeretnék beszélni, amelynek nagyszerűsége példaértékű: az izlandiak nyelvéről, nyelvőrzéséről. A nyelvhez való viszonyulásuknak nincs párja a világon. A skandináv eredetű nyelv a középkori beszéd továbbélésében nyilvánul meg olyannyira, hogy az izlandiak ma is minden nehézség nélkül olvassák a fennmaradt nyolcszáz éves ónorvég szövegeket. Ez csak részben magyarázható az elszigeteltséggel, minthogy a középkorban nagy számban keletkezett irodalmi alkotások folyamatos olvasása is hozzájárult ahhoz, hogy az izlandi nyelv megőrizhette archaikusságát. Egyúttal pedig az utolsó két évszázadban végbement, a nyelv megőrzésére és tisztaságára irányuló tudatos törekvések is megvédték a nyelvhasználatot az idegen szavak és kifejezések kritikátlan átvételétől. A nyelvészeket mind a mai napig ez a szellem vezérli pl. a nyelvújítási kérdések megoldásában. Az új kifejezések megalkotásában nem a görög vagy a latin szótövekre, hanem saját anyanyelvük gyökereire támaszkodnak, s gyakran olyan óizlandi szavakat is visszaemelnek a köztudatba, amelyek esetleg időközben már feledésbe merültek. S hogy az állításunkra vonatkozó konkrét adattal se maradjunk adósak, íme egy példa: a telefont az izlandiak síminek nevezik. A szó óizlandi eredetű, régen ugyanis így nevezték a hangszálakat. Számomra a nyelv tisztasága megőrzésére tett erőfeszítéseiknek nagyon fontos üzenetük van, mert mások érzékenységét tiszteletben tartva, nem pedig fedezet nélküli szájalással védelmezik a nemzeti önazonosság-tudat eme egyik legfontosabb megnyilvánulását.

A hagyományok mindmáig ható erejét akkor is megcsodálhattam, amikor a trollokkal kapcsolatos hiedelemvilág behatóbb megismerésére nyílt lehetőségem. A skandináv mitológiának hegyekben, barlangokban, sziklákban, sűrű erdőkben élő szellemei ők, akik óriások, de törpetermetűek is lehetnek. Izlandon a megkövesedett láva furcsa alakzataiban, a képzelet szintjén őket látják a helybeliek. Vannak közöttük jó- és rosszindulatúak. Ez utóbbiak nőket rabolnak el és sokszor kicserélik a gyermekeket is. A mesék világához tartoznak ők immár, de azért, ami biztos, az biztos: ha építkezni akar a mai ember és a telkén trollgyanús terület van, akkor azt a helyet kikerüli, úgy építkezik. Egy műút építésekor pl. nem így jártak el, és ennek a műút látta kárát. Végül az építők kénytelenek voltak módosítani az útirányon. Ez nem dajkamese. Valóban megtörtént esetről van szó. Az ilyen jellegű fejlemények kapcsán szoktam emlegetni: nagy ereje van a hitnek! Jézus is megmondta: ha hited van, hegyeket mozdíthatsz el a helyükről.
A mai izlandi embernek töretlen a hagyományok erejébe vetett hite. Ez is hozzátartozik egy nép identitástudatának a megőrzéséhez. Bárcsak a mi hitünk szilárdsága is az izlandiakéhoz lenne hasonlatos!