— Tudja, ha az ember fiatalkorában túl okosnak képzeli magát, és nem hajlandó elfogadni a szülői jó tanácsot, akkor előbb-utóbb fizetnie kell a makacsságáért — mondja határozottan az asszony, miközben rám szegezi tekintetét, mintha azt várná, hogy helyeseljek. — Rendkívül jól szituált családból származom, az apámnak volt egy sikeres ügyvédi irodája, az anyám pedig egy tehetős parasztcsalád egyetlen gyermekeként a nagyszüleim halála után megörökölte a mintegy ötvenholdas birtokot. A középiskola befejeztével a család tartott egy megbeszélést: mivel a bátyám mindenáron műszaki szakirányt akart választani, a tradíciót folytatva nekem kellett jogra iratkoznom, hogy az ismert ügyvédi iroda új jogászt kapjon. Mi egy rendkívül összehangolt, jól működő közösség voltunk, melyben nemcsak szerettük, hanem becsültük is egymást. Már gyermekkoromban megszoktam, hogy ha bármilyen gondom akad, az otthoniak mindig segítenek megoldást találni. Ilyen útravalóval indultam az egyetemre.

Idejében befejeztem a jogi tanulmányaimat, az oklevél megszerzése után a mi irodánkban kezdtem meg a kötelező gyakorlatot, és egy év múlva sikeresen államvizsgáztam is. Nekem azonban nem igazán tetszett, hogy az apám a főnököm, és minden jogi kérdés megoldásához az ő véleményét kell kikérnem. Ezt őszintén megmondtam neki, és ő azt válaszolta, ha úgy gondolom, hogy máshol jobb lesz, hát próbáljak szerencsét. Így kerültem vállalati jogászként egy óriásgyárba, melyben rajtam kívül még kilenc jogász volt. Itt ismertem meg a férjemet, aki a termelésben technikusként dolgozott. Egyévnyi udvarlás után kérte meg a kezemet. A szüleim — különösen az apám — nem voltak elragadtatva tőle, de rám bízták a döntést. Úsztam a boldogságban, egyértelmű volt, hogy igent mondok.

Eleinte nem is volt köztünk gond. Megszületett a lányunk, mindketten dolgoztunk, apámék pedig sokat segítettek. Tőlük kaptuk a berendezett lakást, a konyhát teljes egészben anya tanyája látta el hússal, gyümölccsel. A férjem rendkívül szegény családból származott, a nővére — aki Kanadába vándorolt még nagyon fiatalon — segítette valamelyest anyósomékat.

Amikor megkezdődött az ország széthullása, lassan a gyár is tönkrement, mindketten állás nélkül maradtunk. Apám felajánlotta, hogy dolgozzak vele, de ismét elutasítottam. A férjem ötlete volt, hogy kezdjünk tojós tyúkot nevelni, tojásra ugyanis az embereknek mindig szükségük van. Ezzel a munkával már egy éve foglalkoztunk, amikor a férjem azt mondta, nem keresünk eleget, mást kell csinálnunk. Akkoriban éppen itthon tartózkodott a nővére, aki felajánlotta, hogy segít egy mezőgazdasági bolt beindításában. Hát, a nagy segítség annyiból állt, hogy Kanadából szakfolyóiratokat küldött, melyek után nekünk kellett kifizetnünk a postaköltséget — ennyiért már itthon is megvehettük volna a lapokat. Apám megpróbálta felnyitni a szemem, de én nem hallgattam rá. Szerettem a férjemet, és feltétel nélkül hittem neki. E miatt a hit miatt történhetett meg, hogy alig öt évvel apám halála után a párom — a nővére közreműködésével — mindenemből kiforgatott.

Az első hibám az volt, hogy beleegyeztem a lakásunk eladásába. Az apai örökségből pótoltam a hiányzó összeget, és a város peremén kitataroztunk egy régi házat — melyhez üzlethelyiség, műhely is tartozott —, és beindítottuk az új vállalkozásunkat: egy tésztakészítő műhelyt. Időközben a lányom felnőtt, megkezdte az egyetemi tanulmányait. Ő is jogász szeretett volna lenni, de a harmadik évet már nem tudta befejezni. Öt évvel ezelőtt az évi szabadságát Kanadában töltötte, a nagynénjénél — a kifosztásom ekkor kezdődött meg. Nem tudom, milyen módszerrel érték el, hogy a lányom is ellenem forduljon, de még csak beszélő viszonyban sincs velem. A jóisten a megmondhatója, hogyan, de sikerült minden ingatlanunkat a férjem és részben a lányom nevére íratni, azzal az indoklással, hogy amink van, azt a sógornőm segítségével szereztük. Persze jogász vagyok, és tudom, hogy hosszadalmas eljárással ugyan, de bizonyítható, hogy minden anyagi javunkat a szüleimnek köszönhetjük. Viszont nem visz rá a lélek, hogy a saját gyerekemmel pereskedjek. Úgy gondoltam, idővel majd ő is rájön, ki és milyen célból terelte ilyen irányba az életünket. De ahelyett, hogy megértette volna a lényeget, azt javasolta az apjának, hogy váljon el, és vándoroljanak ki Kanadába. Mert én nem vagyok életrevaló, és inkább hátráltatom őket. Mondja, miért pereskedjek?! Mit érne nekem, ha a bíróság mindenben igazat adna? Hiszen a szeretteim nemcsak az anyagi javakat, hanem a reményt is elvették tőlem, így hát legyenek boldogok...