home 2024. február 26., Géza napja
Online előfizetés
A razbóra dicsérete
Huzsvár József
2015.12.07.
LXX. évf. 48. szám
A razbóra dicsérete

Még mielőtt az olvasó feltenné a kérdést, hogy mi dicsérnivaló van ezen az apró, jelentéktelen, szeméthalnak titulált teremtésen, bevallom, hogy titkos fegyverként éppen ezt vetettem be a legutóbbi nyertes csukázóversenyeimen. Nem az történt, hogy egész nap ezt kínáltam fel a horgomon, hanem az, hogy rendre ezzel a csalival fogtam meg a győzelmet hozó csukámat.

A kínai razbóra (Pseudorasbora parva), más néven gyöngyös razbóra a csontos halak főosztályának tagja, a sugaras úszójú halak osztályába, a pontyalakúak rendjébe és a pontyfélék családjába tartozó faj. Közte és az igazi pontyok közt jelentős méretbeli különbség van, hiszen ez az ázsiai jövevényhal nem nő meg 10 centiméternél nagyobbra, az átlaghossza leginkább 5-6 centiméter körüli. Európában 1960-ban találták meg az első példányát egy romániai tóban, Magyarországon 1963-ban, de mára már meghódította az egész öreg kontinenst. A tiszta, sebes vizű hegyi folyók kivételével mindenhol előfordul, különösen a sekély, könnyen felmelegedő, algás vizeket kedveli.

Kora tavasztól késő őszig ikrázik, ezért igen szapora, és mivel mindenevő, nagy konkurenciája a nemes halaknak. Nagy általánosságban kijelenthető, hogy a horgászati jelentősége elhanyagolható, hiszen minden pecás szökik az ilyen haltól, mely csak összerágcsálja a csalit, a nagyobb horgokra viszont nem akad rá. A Palicsi-tavi versenyeken nem szabad híg, felhős etetőanyagot használni, mert ezek a néhány grammos „zabagépek” meglepik a horgászhelyet, és nem hagyják a darabosabb halakat horogközelbe jutni.

A rablóhalazók csaliértékrendjében azonban igen előkelő helyet foglal el ez a kis, izgága kínai. Igazán ideális táplálék, mert igen szívós, sokáig tartható élve, mivel kicsi az oxigénigénye, és a tiszta vizet sem szereti túlságosan. A horgon nagyon mozgékony, az állandó lubickolása felkelti a rablóhalak érdeklődését. A kősüllő, a süllő és a sügérek különösen kedvelik, de apró volta miatt a kisszájú balinok (őnök) is.         

A horgászüzletekben ezüstkárászokat árulnak, ez a csukázók bevált csalija. Az 5-10 centis halacskák szintén strapabíróak, sokáig élnek, de hajlamosak „bealudni” a horgon, ezért gyakran kell őket apróbb cincálásokkal mozgásra bírni. Én nem nagyon szeretem horogra tűzni őket, inkább megfelelő nagyságú bodorkát vagy vörös szárnyú keszeget szerzek. Az ilyen táplálékot a ragadozók előnyben részesítik, mert az orsó formájú halakat könnyebben lenyelik, mint a széles hátú „babuskákat”.

Számomra a nagy csali — nagy hal elmélet nem törvény. Ennek valószínűleg az az oka, hogy én egy úszós versenyző vagyok, vagyis ahhoz szoktam, hogy végig kell dolgozni a napot, akció akciót követ, ellentétben a pontyhorgászokkal, akik heverészve várják, hogy a hal csengessen, miután megakasztotta magát. Ilyen indíttatásból legalább egy botot (érzékeny szereléssel, kisebb csalihallal) a part alatti hínáros vagy bozótos elé vetek be. Bolognai bottal, 5-6 grammos úszóval szabadon futóra hagyom a kishalat 30-40 centis mélységben. A benyújtott 6 méteres bot meggátolja, hogy a csalihal az akadóba ússzon, ott köröz a bothegy alatt, amíg be nem cuppantja valamelyik ott bujkáló rablóhal. Ezt a technikát egy Tisza—Palics-csatornai fehérhalazáskor alkalmaztam, amikor a hínármező szélén többször lettem figyelmes sügérrablásra, és nem volt nálam másik, gerincesebb bot. A kevlár előkére felkötött süllőhorogra rátűztem az egyetlen véletlenül fogott razbórát, melyre szinte a vízre eresztés pillanatában rárabolt életem legnagyobb sügére, de a hal néhány csapás után lemaradt. Nem sajnáltam túlságosan, hiszen ez is egy tapasztalat volt. A csatornán és más vizeken is azóta sok szép halat fogtam ezzel a módszerrel.    

Az ilyen horgászatra jellemző az a filozófia, hogy a parton kell szétválogatni a kisebb halakat a nagyobbaktól, nem pedig a vízben. Vagyis az ilyen felszerelésre mindig több kapás van, mint a klasszikus, öklömnyi nagyságú úszóval felszerelt botokon. Nem tudom, hogy a tízszer kisebb ellenállás vagy a könnyebben lenyelhető kishal miatt-e, de rendszeresen több kapásom van, mint a többi versenyzőnek. Erre jó példa a legutóbbi, november végi csukafogó megmérettetés. Az egyik hagyományos felszerelésen ezüstkárász volt, a másikon hasonló nagyságú bodorka. A két szereléket a túlsó parti fűzfák alá vetettem, harmadikként pedig az említett bolognai botot a jobb parti gyér nádas elé helyeztem. A süllőző horgon kisujjnyi bodri ficánkolt, melyre a verseny kezdetét jelző sípszó után fél perccel már rákapott egy 70 dekás csuka. Majd újabb néhány perc után egy sügér, majd a következő két órában még három. Összesen nem horgásztak annyi halat, mint én, de közben két sikertelen bevágásom is volt. A mások által fogott egy-egy csuka nagyobb volt, ezért sokáig a harmadik helyen álltam.

A verseny legizgalmasabb pillanata dél körül volt, amikor egyszerre volt kapásunk a bal oldali szomszéddal. Mindketten méretesebb halat akasztottunk és húztunk partra, egy-egy 3 kilón felüli csukát. Természetesen ez a halam is bodorkára jött, nem pedig ezüstkárászra. Ekkor már első voltam az összsúlyt tekintve, de valaki fogott egy ötkilós körüli példányt a pálya elején, ezért alulmaradtam nevetséges 6-7 dekával. Ekkor húztam ki a dzsókert az ingujjamból: negyedórával a befejezés előtt az ezüstkárász helyett feltettem az erre az esetre tartogatott egyetlen razbórámat. Néhány perc múlva megszaladt a zsinegem, majd a vízre feküdt, kapcsolatot létesítettem a hallal, és bevágtam. Fogtam egy negyedkilós sügért, és én nyertem néhány dekával. A razbóra meghozta a győzelmet.

November közepén a tavankúti tározón ismét a bolognai finomszerelékes botom hozott szerencsét. Páros versenyt tartottak, úgyhogy hat bottal horgásztunk a kisorsolt helyen. Mivel igen szűk volt a nádnyílás, a könnyű úszóst egy kicsit arrébb, egy bozótos elé vetettem be. Akkor is már a kezdés utáni első percben megfogtam a pálya első halát. A tározó kis tavát a kicsi, 20-40 dekás csukák uralják, igen ritka a nagyobb példány. Természetes, hogy mindenki apró csalival kísérelt meg halat fogni a partközelben. Az órák múltak, volt aki két vagy három „kaszakövet” fogott, vagyis kiló körüli összsúllyal már dobogóra lehetett kerülni. Társamnak volt néhány kapása, de nem sikerült kifognia az érdeklődőket. Már csak fél óra maradt hátra a megmérettetés végéig, amikor horogra tűztem az egyetlen razbórát. Ahogy az úszó vizet ért és beállt, azon nyomban el is merült. A bevágás után éreztem, hogy szép hal van a horgon, a kimerítés után 1,67 kilót mutatott a mérleg. Ezzel a bónuszhallal bőven megnyertük a pénzdíjas versenyt. A razbóra meghálálta a bizalmat.

A fontos, sorsdöntő halak megfogásakor a razbórák mindig segítettek, ezért külön becsülöm őket, és mivel keveset tudok kifogni belőlük, különleges alkalmakra tartogatom őket. Ragaszkodásom ezekhez a csalihalakhoz nem véletlen, hiszen a hosszú horgászpraxisom legnagyobb, kilenckilós csukáját is gyöngyös razbórára fogtam.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..