Rendetlenség, bizonytalanság minden vonalon
Ha az ember termelők között sétál a piacokon, ilyen véleményt is hallhat tőlük: ,,Ekkora rendetlenség sohasem uralkodott a tavaszi munkák idején!' Itt nemcsak arról van szó, amit a természet okozott egy fontos évszak, a tél kihagyásával, hanem főként arról a bizonytalanságról, amit a politikusok okoznak azzal, hogy képtelenek normális ülésre összehozni a parlamentet - a kormányról nem is szólva -, tehát gyakorlatilag nem működik a hatalom. Így, egyrészt, március végéig senki sem igen merte eldönteni, mihez tartsa magát: az évszázadok óta megszokott dátumokhoz, vagy merje kihasználni a szokatlanul szép időt a tavasziak előrehozásában, másrészt nem is dönthette el, mihez érdemes hozzáfognia, mivel a nagypolitika, illetve az, akinek kötelessége megszabni a gazdálkodás föltételeit, eddig semmit sem mondhatott. Mert nemcsak kormánya, de törvényes költségvetése sincs az országnak! A távozó kormány - megbízatás és törvényes hatalom nélkül - csak olyan költségvetést hozhatott, amely valamelyest megfelel az állami bürokráciának és a költségvetés emlőin élő intézményeknek, de semmi jót és biztosat nem mondhat a létet, annak lehetőségeit és színvonalát meghatározó gazdaságnak.
Mi történik, történhet ilyen körülmények között a mezőgazdaságban, amely a kenyéradók sorában az első helyen áll?
Az okosok kiszámították, hogy a tavaszi munkák az idén legalább 20%-kal drágábbak, mint tavaly. Egy hektár megmunkálásába sürgősen legalább 200 eurót kellene befektetni, ami nehezen teremthető elő, mivel a feldolgozóipar egy része máig se fizette ki a termelőket, államatya pedig legalább ilyen arányban maradt adós a tavalyi prémiumokkal. Szegény földművesnek tehát jól meg kell néznie, milyen gyárral áll szóba szerződéseinek megkötésekor, a vajdasági parlamentnek az a követelése pedig, hogy a termelő parasztnak hektáronként 8000 dinár támogatást kell kifizetni - bármit vet is a földjébe és attól függetlenül, hogy szervezett termelő-e vagy sem -, ,,a levegőben lóg'. Ha teszi ezt a gazdag nyugat, kétszer serényebben kell megtennie egy olyan országnak, amelyet immár körülvesznek az Európai Unió tagállamai.
Mit tehet a szegény földműves? Birtokának nagyságától függetlenül legfeljebb ötletei lehetnek, azokkal próbálkozhat, szinte szerencsejátékos módjára. Van közöttük, aki nekilátott tavalyi kukoricájának morzsolásához, mert csak ezért és élő jószágért kaphat cserébe újratermelési anyagokat. Miközben választott termékeinek ára semmivel se lehet magasabb a tavalyinál, több mint 20%-kal nőtt a vetőmagé és a műtrágyáé, az üzemanyagé pedig állandóan ingadozik, és semmi jele annak, hogy, mint tavaly, bármennyit olcsóbban kaphat belőle a piaci árnál. Az már szinte biztosra vehető, hogy a tavalyi ráfizetések miatt az idén legalább 30%-kal kisebb lesz a napraforgó vetésterülete, helyette szinte kivétel nélkül kukorica kerül a földbe. Nos, a parasztvalutának tartott haszonnövény ára most jó, de ősszel, ha valami csoda nem történik, túlkínálat lesz, tehát rajta nem lesz pótolható majd a napraforgón elszenvedett veszteség. Sokan vagy szokásból, vagy mert más választásuk nem volt, szerződtek a gyárakkal. Ám tudják, hogy a tavalyinál magasabb felvásárlási árra nem számíthatnak, de legalább hozzájuthattak az annyira szükséges maghoz, üzemanyaghoz, műtrágyához - főként az utóbbihoz, ami most annyira hiánycikk, mint eddig sohasem. A termény: a szója, a napraforgó, meg a répa majd ,,megy” a földekről egyenesen a gyárakba, miközben kifizetésükre a gazdák - a legjobb esetben - november végén számíthatnak, ám addig befejeződnek az őszi munkák.
Nem vagyok benne biztos, tiszteletlenséget követek-e el ebben a helyzetben, ha azt mondom, hogy a szervezett termelők némileg jobb helyzetben vannak a kívülállóknál. åk ugyanis termelési és beruházási hiteleket igényelhetnek, s talán módjuk van némi ügyeskedésre a felvett pénzzel. Ez megint olyan dolog, amiben Vajdaságnak más a véleménye, mint a még létező mezőgazdasági minisztériumnak. Egyrészt, mert a szervezett termelőnek illene biztos piacot és jó árat garantálni, hogy munkája eredményességére, termékei mennyiségére és minőségére összpontosíthassa a figyelmét, másrészt, mert ha jó minőségű áruról van szó, s azt a piac igényli, felvásárláskor nem szabadna árban megkülönböztetni a kívülállót.
Végül nem hagyhatom szó nélkül az utóbbi évek - állandóan csökkenő - termelési ,,eredményeit'. Pár éve jónak minősítjük a kukorica esetében az 5,3 tonnás hektáronkénti átlaghozamot, a múlt század nyolcvanas éveiben keveselltük a hat tonnát. A napraforgó esetében 1,90, illetve 2,20 tonna a különbség, cukorrépából pedig igencsak 4 tonnával kevesebbet takarítunk be, mint annak idején.
Tetszik, nem tetszik, igazuk van azoknak, akik szerint sohasem volt akkora rendetlenség a földművelésben, mint amilyen most van. BRENNER János