Soós Imrében volt valami olyan többlet, amely minden évfolyamtársából hiányzott, még a legtehetségesebbekből is. Egyfajta megfoghatatlan báj, felhőtlen ragyogás, és harmatosan naiv tisztaság. Csalhatatlan ösztöne és veleszületett stílusérzéke volt. Különös művészi modorral „működött”. Valami olyannal, amely megtanulhatatlan és megfejthetetlen. Annak ellenére, hogy filmes pályafutása nyolc évet és „mindössze” egy tucat filmet ölel fel, a fiatalon elhunyt színművésznek mégis helye van a magyar mozi ikonikus alakjai között.
Esetében a balmazújvárosi szegény paraszti családi háttér nem csupán festői túlzás. Hét testvérével a földeken dolgozott, így munka mellett az iskoláról szó sem lehetett. Mivel minden kézre szükség volt, Imre pusztán néhány elemit végzett el. A sors végül mégis az iskolapadba ültette. Egy, a tanyavilágba utazó statisztastáb fedezte fel, melynek biztatására jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és egyből felvették. Budapest nagy változás volt a fiatalembernek, akinek még érettségije sem volt, de ő délcegen állt a kihívások elébe. 1948-ban kezdő főiskolásként, jobbára megélhetési okból jelentkezett a Filmgyárba, és a Talpalatnyi föld című munkában kapott mellékszerepet. A Bán Frigyes rendezte alkotásban annyira jó teljesítményt nyújtott, hogy a pénzes producerek mind úgy vélték, hogy ő az ideális választás az első magyar színes film főszerepére.
A Lúdas Matyival neve berobbant a köztudatba. A mindössze húszesztendős fiú szó szerint a libalegelőről lépett a vászonra, és ő lett a kor legizgalmasabb nemzeti mozgóképes vállalkozásának a címszereplője. A nép egyszerű gyermeke jó példa volt a dolgozók számára. Főleg azután, hogy több rangos fesztiválon is szemledíjjal jutalmazták. 1950–ben a Dalolva szép az élet című szocialista tanmesében tűnt fel. Miközben a kamerák előtt az új Magyarország szeplőtelen arcú szocialista dolgozóját alakította, az életben már nem volt mintakáder. A rendszer építése nem foglalkoztatta oly módon, ahogyan az egy tanácstagtól elvárható lett volna.
Viszonyulása a munkához az akkori pártvezetőség szerint nem volt eléggé szerény és áldozatos. Alakításaira mindig felkészült ugyan, ideológiailag azonban nem képezte magát. 1952-ben a diploma kézhezvétele után Debrecenben szerződtették. Egykori szűkebb pátriájában nem fogadták szívesen. A népi demokrácia tévedésének, reklámparasztnak gúnyolták a háta mögött. Ezekben az időkben felüdülés volt számára Makk Károly kosztümös vígjátékában, a Liliomfiban való szereplés. 1955-ben visszakerült Pestre, és a Madách Színházhoz szerződött. Dajka Margit így emlékezett vissza partnerére: „Láttam, mennyire nehezen viseli a próbák gyötrelmeit. Tükörbe nézett és megkérdezte, hogy tíz év múlva mi lesz belőle?!” Az 1955. évi Körhinta című klasszikusban nyújtott alakítását nézve mégis minden kritikusa egyetért abban, hogy teljesítményében volt valami megismételhetetlen. Soós Imre és Törőcsik Mari a körhintán, valamint a táncban szédülő tekintete, máig a magyar mozgókép mágikus pillanatai.
Soós Imre Thália szentélyében a kollégáinak mindig azt mondogatta: „Szép időnk lesz!” Mindenkinek szárnyakat adott az, amilyen költészettel ő ezt mondani tudta. 1957-ben akkori párjával és kezelőorvosával közös öngyilkosságot követtek el. Imre mindössze huszonhét éves volt. A tanári jellemzések egy ragyogó, sugárzó ember képét rajzolják meg. Talán csak így kell emlékeznünk rá. Szegénylegényként, aki minden akadályt legyőz, hogy a vége jó legyen. Legalább a mozikban...
