Sok nehézségen túljutva az elektromos művekhez került, de már akkor feltett szándéka volt, hogy színésznek tanul. Tervét siker koronázta: elvégezte Rákosi Szidi színészképző iskoláját. Ahogyan ő fogalmazott: azért lett művész, mert egyetlen más pályán nem tudott „megragadni”. Vagy ő ment el, vagy kidobták. Anyja ezzel a mondattal íratta be a színiiskolába: „Nem vagy te való semmire. Akkor legyél színész!” Az egyik évfolyamtársa Muráti Lili volt, az a majdani színészbálvány, aki már fiatalon primadonnának tettette magát, s akit ezért gyakran kinevettek. Fehérre festett arccal és erősen rúzsozott szájjal lépett a deszkákra — még a statisztaszerepeiben is. Egykettőre azonban jelentős szerepeket kap, őt választották meg például a Tűzmadár című sikerfilm főszerepére, miután a rendező látogatást tett az osztályukban.

Kazal a család szégyenének tartotta magát, hiszen felmenői vasutasok voltak, csak ő „siklott ki”, és lett színész. Mindent végigcsinált, amit ezen a pályán lehet. Kezdetben még parkett-táncos is volt a Kék Egér nevű szórakozóhelyen. Zenés-műsoros esteken tánczenét énekelt, itatólánykákkal ropta, így buzdítva a vendégeket a mulatásra. Akkoriban egy-egy dal úgy vált ismertté, hogy a zeneszerzők megkeresték a lokálénekeseket, ők pedig csúszópénz fejében — egyszeri próba után — előadták a szerzeményeket. Sokáig jól kereső szabadúszó volt, ám a felszabadulás után újra kellett építenie karrierjét. Volt olyan időszak, amelyben szinte minden táncdalt ő és Karády Katalin szólaltatott meg. Ha bánatos, szomorú melódiáról volt szó, akkor Karádyt, ha vígról, akkor őt hívták. 1950-ben került a Vidám Színpadhoz, és ott is maradt élete alkonyáig. Élete legnagyobb tragédiájának azt élte meg, hogy álomszerepeit mindig másra osztották. Legjobban a Hegedűs a háztetőn címszerepét várta, de hiába. Kezdő korában még Ádámként is feltűnt Az ember tragédiájában a kiskunhalasi színigazgató jóvoltából. Időskorában azzal heccelte nemzeti színházbeli kollégáit, hogy énekeljék el utána a telefonkönyvet, ha tudják! Egyik legkedvesebb partnere Kabos László volt. Megesett, hogy rögtönzött komédiázásaik miatt a Vidám Színpad igazgatósága levélben felszólította őket, hagyják abba ezt a szövegkönyvön kívüli bohóckodást.  

Önálló estjein a megannyi kacagó néző boldoggá tette. Persze mindig kiszúrta, ha csak egyetlen személy akadt is a sok közül, aki nem nevetett, és addig nem nyugodott, amíg nevetésre nem bírta. Soha nem adta fel. 1967 de-cemberében családjával Kertész Sándor meghívására Kanadába utazott, és fellépett a Torontói Művész Színház tizedik születésnapi gálaestjén. 1969 decemberében ismét visszatért Kanadába, és feleségével zsúfolt nézőtér előtt játszott a torontói Ryerson Színházban. Aztán 1972-ben nagyapám, Agárdi Gyula meghívására még a szabadkai Népkörbe is ellátogatott, és előadta Tudományos borkóstolás című feledhetetlen jelenetét. Óriási sikert aratott. Az esten készült fotót féltve őrzöm. A hátlapjára a következő szöveget írta: „Gyuszi barátomnak. Köszönettel, és szeretettel, Kazal Laci, 972.” Nagyapám akkoriban könnyen meggyőzte Kazalt, hogy vállalja el a fellépést, hiszen Thalia szentélyén kívül a kávéházat is szerette, hát még az ott kapható körömpörköltet, leöblítve egy pohárka jó hideg fröccsel.

Kazal László egész életében kazalszámra szórta a viccet. Jól mulatott, miközben mulattathatott. „Aki vidám, azé az élet” — szólt a létfilozófiája. Huszonévesen kupléénekesként futott be, majd végigkomédiázta az életét — az 1983-ban bekövetkezett haláláig eltelt több mint ötven esztendőt. Persze, játszott volna komolyabb darabokban is, de mindig a komikus szerepkör találta meg. Budapesten, a Kruspér utca 5. szám alatt lakott, itt is született. Folyton azzal viccelődött, hogy a ház falán már márványtábla is van — „Fogorvos” felirattal. Dunaalmáson volt egy nyaralója is, hatalmas szőlőskerttel. Borászattal is foglalkozott. Nagyon fontos volt neki ez a kis házacska, hiszen itt volt igazán boldog, itt tudta kipihenni magát. Amikor öregapám, azaz Gyuszi, a régi időkről mesélt, gyakran emlegette színművész cimboráját. Egy alkalommal, elcsukló hangon idézte fel kettejük utolsó találkozásának megható emlékét: „Kazal Laci, a vén komédiás még egyszer visszanézett, és aztán jó éjt kívánt. Így volt ez,  Gabikám, valahogy így...”