Megpróbálhatnám visszaadni írásban ezt az ízes nyelvjárást, de úgysem sikerülne, ehhez, kérem, használják képzelőerejüket. „Délelőtt piacolok, délután bolt, úgyhogy beérsz a faluba, a templom után balra fordulsz, leparkolsz, ott várlak a büdös patikában a bolt mellett.” Az utcán várt rám, néhány óra maradt a munkaidejéből, onnan hazafelé egy kávé a kocsmában, és vége a napnak — tudom meg tőle.

* Egyszerűen imádom hallgatni ezt a csoda szép nyelvjárást.

— Mi vagyunk a legdélibb palóc település. Mária Terézia anyánk letelepített minket 1751-ben, azóta itt maradtunk. Jöttek ide tótok is, magyarok is, az egész falu elpalócosodott. A mese mint műfaj már az ének és a zene előtt jelen volt, a legősibb dolog, így amikor elkezdtem mesét mesélni, magától értetődő volt, hogy kupuszini nyelvjárásban mondom el ezeket a meséket. Palócföldet négy részre osztják tájszólásilag, mi vagyunk az ötödik. Három E hangot, három A hangot használunk, és ízink, ezink. Egyébként ha székelyekkel, csángókkal ülünk össze, mi értjük egymást, egy pesti már nyitókálja a fülét, nem ért mindent.

Fotó: Mohos Zsófia

* Önnek gyerekkorában az édesapja mesélt, ami érdekes, hiszen valamiért az a kép él az emberekben, hogy inkább a nők azok, akik mesélnek.

— Ez családfüggő. Van, ahol a nők mesélnek, nálunk a férfiak tették. Nekem is apám mesélt, neki is az apja, s annak is az ő apja.

Nyílik az ajtó, belép egy vásárló.

— Egy görbe kályhacsövet kérek.

— Zománcos vagy nem zománcos?

— Nem zománcos. Többi se zománcos, ez se legyen.

— Oszt gerbe legyen?

— Oszt gerbe legyen. Hogy vesztegetitek a hegesztőpálcákat?

— Jaj, szinte ingyen.

— Tudom, hogy nem a világ pénze.

Fizet, kilép. István pedig folytatja a történetét.

— Egyszer véletlen Zentára keveredtem, mert a lányom első díjat nyert egy meseillusztrációjával, s elmentünk vele. Ott kiderült, hogy mesemondás is lesz, úgyhogy én délután 5-ig ki se jöttem a teremből, mindenkit meghallgattam, aztán megmondtam, szerintem melyik a három legjobb, na, ők is kapták a díjakat. Azt mondtam, jövőre én is benevezek, és meg is nyerem. Röhögtek rajtam, de tényleg így történt. Több mint tíz évig versenyeztem, Magyarországon is, a legrosszabb eredményem az első hely volt. (Mosolyog.) Megkaptam a Palócország Örökös Mesemondója díjat is, ami azt jelenti, hogy versenyezni már nem járhatok, mesélni bármikor. Zentán is megkértek, hogy ne versenyezzek többet. Mondom, miért? Előbb-utóbb jönni fog egy jobb, a legjobb bokszolót is kiüti egyszer egy még jobb. Beraktak zsűrinek, úgyhogy többet nem mentem versenyezni.

* Hogyan kell jól elmondani egy mesét? Mire kell figyelni?

— Nem szabad szöveget tanulni. De meg kell különböztetni mesét és népmesét. A mese elbír mindent, a népmese nem. Azok katalógusban vannak, a szakik pontosan tudják, melyik miről szól, nem szabad belepiszkolni, változtatni a szüzséjén. Azt viszont, hogy hogyan mondja el, megválogathatja a mesemondó. S úgy kell elmondani, hogy a mese a tiéd legyen. Fontos az interaktivitás, mivel élőszóban mesélsz, rögtön kapsz visszajelzést. Látod a hallgatóságon, mikor élvezi, mikor unja. Ha nagyon tetszik nekik, rárakhatsz egy lapáttal. Ha azonban azt látod, unják, felgyorsíthatsz egyes részeken. Ha nem ijedsz meg a nézőktől, hanem a szemeddel kommunikálsz velük, akkor tudod olvasni őket. 

* A nagy mesemondók csennek egymástól poénokat, meséket, gesztusokat?

— Lopjuk egymást rendesen, persze. Szófordulatot, poént, akármit. S ezért nem is szabad megharagudni. Volt pár öreg, aki kijelentette, hogy az meg az a mese az övé, azt ne mondja más. De egy meséből sok variáció létezik, s mindenki máshogy meséli. Én mindig örülök, ha hallom, hogy valaki az „én mesémet” meséli. 

Fotók: Szerda Zsófi

* Azt mondta, már nem versenyez. Zsűritagként viszont sokat tud segíteni, tanácsot adni a mesemondóknak.

— Nagyon kevesen jönnek oda verseny után megkérdezni, mi volt jó, mi rossz, pedig ott friss az élmény, sokat tudnánk segíteni, de kitaláltam a Toldi-féle mesecsiszoló műhelyt, mert jelezték felém, hogy igény lenne rá. Két év alatt senki nem jelentkezett, csak Magyarországra hívtak.

Újabb vásárló lép be a boltba.

— Jaj, annyit beszélgetek a Magdival, hogy elmész haza, oszt becsukó. Egyet kérek ebből.

— Lesz még valami?

— Más nem.

— 770.

— Lesz nekem pénzem is?

— Pont keresünk kávéfőzőt.

— Aranyoskám, nem vállalok több műszakot én már.

Vissza a beszélgetéshez. Érdeklődöm, hallgatta-e a nagy mesemondókat élőben, felvételről.

— Persze. A megboldogult Pál Pista bácsival és Szandai Teri nénivel is meséltem együtt, vagy hallgattam, hogy mesélnek. S Csipkés Vili bácsival is, aki már szintén fönt mesél. Őt egyébként az utolsó pillanatban fedezték fel, már túl volt a nyolcvanon.  

* Kinek szólnak a mesék?

— Mindenkinek. Gyerekeknek például más meséket kell mondani. A népmese nem gyerekműfaj, és régen nem is a kicsiknek mondták, hanem például virrasztáskor a másik szobában, ahol kártyáztak, és reggelig meséltek. Vagy fosztásnál, kukoricacsumázásnál, a nők kötés, horgolás közben meséltek. Tv, rádió nem volt, így ha kifogytak a témából, jöttek a mesék. Kialakult, hogy egy faluban ki tud jól mesét mondani, már úgy kérték, hogy azt a sztorit ő mondja el, mert jobban tudja.

* Miért nem gyerekműfaj a népmese?

— A népmese több szinten él. Van egy története, melyet minden gyerek megért. A négyéves is, és a tízéves is a maga szintjén. És nem is kell nekik magyarázni, amit nem értenek, néhány év múlva úgyis másként értelmezik majd, felnőttként pedig újabb szinteket fedeznek fel. Ma sajnos elfogytak azok a helyek, ahol mesélni lehet, így ha életben akarjuk tartani, arra ott a színpad, vagy kitalálunk magunknak olyanokat, mint a Mesekocsma. Összejövünk egy kocsmában, vagy ha a faluban nincs kocsma, akkor a színházban, és mesélünk. A Mesekocsma mindig este van, szoktuk is jelezni, hogy csak felnőttek jöjjenek, itt már a keményebb, zsírosabb mesék is elhangzanak, mert a magyar népmesék között ilyenből is van bőven, pláne itt Vajdaságban, mi ebben nagyhatalom vagyunk. 

* Hol szervezték az első Mesekocsmát?

— Itt, Kupuszinán, az akkori Ötösben, onnan átmentünk a Juhászhoz, és vissza az Ötösbe. Öt évvel később, idén volt egy Topolyán, erre sajnos nem tudtam elmenni, de lesz egy december 6-án is Doroszlón, a kocsmában, erre tavasszal kaptunk ígéretet, és már akkor jeleztem, hogy akkor nincs visszacifra, úgyhogy erre számítok.

* Hány mese van a fejében?

— Nagyon sok, de olyan 120 mese van, melyet el tudok mesélni. Van sok olyan, amelyet ismerek, de nem mesélném. Mert mi is válogatunk, mit meséljünk. Férfi mesemondók nem fognak olyan történetet mondani, amelynek női főszereplője van, és nem is ajánlom, hisz azokat az érzéseket férfiként szerintem nem lehet jól átadni. 

* Mi a helyzet más népek népmeséivel?

— Én a hagyományos mesemondói vonalat követem. Leülök, gesztikulálva mesélek, segédeszközt nem használok. A székelyek úgy mesélnek, hogy szinte meg sem mozdulnak. De ahhoz székelynek kell születni, hogy valaki úgy tudjon mesélni. Na most egy másik ország meséjénél nem tudom pontosan, mi mit jelent. Meghallgatom szívesen, vannak meseterapeuta barátaim is, de egyik sem az én világom, én maradok a hagyományos vonalnál, annál, amit én ismerek.  

* Van-e utánpótlás?

— Van is, meg volt is. Csináltam Kupuszinán is meseműhelyt, melyre több mint harmincan jelentkeztek, de elfogytak. És rájöttem, ez nem így működik. Bármilyen tudás van a fejemben, az olyan, mint a kút a sivatagban. Ha valaki szomjazik, oda kell menjen a kúthoz, és kérni tőle vizet. Erőltetni nem lehet. Vannak páran, akik tényleg szeretnének mesét mondani s tanulni, náluk rögtön jönnek az eredmények is. Például Kratofil Zsóka, aki nem nálam tanult, de sok díjat nyert, vagy akiket mentoráltam: Szurap Adolf, Molnár Márk, most Molnár Peti, szóval utánpótlás van. De említhetném Csuvardity Tamarát, aki néprajz szakon végzett, kellett neki segítség mesemondásban. Megkérdeztem, mikor van itthon, azt mondta, pénteken 11-re ér haza. Mondom, akkor fél 12-re várlak. S amíg bírta, dolgoztunk. Az pedig, amit mindig mondok, hogy nem tudsz annyit adni, amennyit kapsz, Tamara a diplomamunkáját rólam írta, meg is lepett vele rendesen.

* Van kedvenc meséje?

— Több is. Amiket még apámtól hallottam, azok mellett tartok ki, azokat mesélem legtöbbet. Egyszer elmeséltem egy 25 perces mesét, mely később már 45 percesre dagadt, pedig semmit nem tettem hozzá, csak több részletet szőttem bele. Egy kezdő mesemondónak időre van szüksége, hogy erre ráérezzen. Ha elég sokszor mesélsz egy mesét, jönnek a képek a szemed elé. Látod a mesét. Mi, mesemondók nagyon vizuális típusok vagyunk. Jön egy kép, és te azt igyekszel elmesélni. S amikor ezek meg is mozdulnak, onnantól lovon vagy, mert csak pörög a film a szemed előtt, amit te nézel, és csak elmeséled, figyelve a hallgatóságot. Ilyenkor érdemes nekivágni a hosszabb meséknek. Van nekem 15 másodperces és háromórás mesém is, de a nagyon hosszú meséket csak ritka alkalmakkor érdemes mesélni, például tábortűz mellett. És van olyan is, amelyet még egyszer sem meséltem el, majd eljön az ő ideje is. A jó népmese az életre tanít. Arra, hogy bármilyen helyzetben ember tudj maradni. A népmesében a főhőst leginkább a szíve irányítja, tudja, hogy neki azt kell csinálnia, mert az a helyes, akkor is, ha abba belehal. Aki erre odafigyel, mesehallgatás közben nagy ősigazságokat tanulhat, ezt ma úgy neveznénk, hogy emberség.