Krizbai Hajnalka 1947. december 21-én született Nagybecskereken. Az elemi iskola befejezése után a szabadkai magyar nyelvű tanítóképzőbe iratkozott, melyet 1968-ban sikeresen el is végezett. Miután a németországi munkavállalásból férjével és gyermekeikkel hazatértek, Temesvajkócon és Versecen vállalt tanítói állást. Magyar anyanyelvű gyermekekkel dolgozott, 1992-ig kombinált, majd osztatlan tagozaton. Közben szerb nyelven, Versecen befejezte a főiskolát.

Az életrajzában a következőket olvashatjuk: A helyi Petőfi Sándor Kultúregyesület titkára, népdalkörvezetője és művelődési életének megszervezője is én lettem. Számtalan rendezvényt tudok magam mögött. Ilyen a Herczeg Ferenc Emléknapok megszervezése, jeles ünnepeinkről való megemlékezés, a dél-bánáti anyanyelvápoló táborok. 2006-ban egyike voltam a vajdasági magyarság legnagyobb seregszemléje, a Durindó és a Gyöngyösbokréta fő szervezőinek, melyet abban az évben Versecen tartottak meg.

A délvidéki magyarságért végzett munkájáért Krizbai Hajnalkát Aracs-plakettel tüntették ki, 2016-ban pedig kiérdemelte a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díját. Tagja volt a Magyar Nemzeti Tanács Közoktatási Bizottságának.

* Gratulálok a Magyar Ezüst Érdemkereszthez. Hogyan fogadta a kitüntetés hírét, és mire kötelezi önt ez az elismerés?

— Mindenekelőtt jóleső érzéssel töltött el, és könnyet csalt a szemembe, hiszen nemcsak felfigyeltek a több évtizedes munkámra, hanem értékelték is azt, érdemesnek tartották a kitüntetésre. De az elismerés egyúttal kötelezettség is, mely arra ösztönzi a kitüntetettet, hogy folytassa azt, amit elkezdett. Vagyis addig kell csinálni a munkámat, amíg nem lesz egy olyan személy, aki átvenné tőlem, illetve addig, amíg az erőm megengedi, és amíg lesz egy-két ember, aki igényli. A nép tanítója vagyok, és a művelődési életet is felkaroltam, mert nekem ez volt az elsődleges szerepem Dél-Bánátban.

* 2009 szeptembere óta nyugdíjas, de nem vonult vissza, hanem több ideje jutott a Petőfi Sándor Kultúregyesületben vállalt feladataira. 

— 1982-ben léptem be az egyesületbe. Négy elnöknek voltam titkára, kórust vezettem, anyanyelvápoló csoportot, huszonkét dél-bánáti tábort tartalommal töltöttem meg, ahol néptánc- és népdaloktatás zajlott, kézművességgel foglalkoztunk, és helytörténeti ismeretekkel is gyarapítottuk a gyermekek tudását. Ilyenkor hat pedagógus tíz napon keresztül tette a feladatát, tábori krónika készült, és záróműsorral kedveskedtünk a tábornak helyet adó falu, Fejértelep (Šušara) lakosainak. Egy-egy alkalommal 60—120 gyereket láttunk vendégül, főleg dél-bánátiakat. Az esemény kiváló volt a barátkozásra, szórakozásra, rendtanulásra. Az egyesületben a népdalkör, a vegyes kar istápolása első naptól kezdve az én feladatom volt. Felkutatva a népdalaink legszebbjét, minden rendezvényen felléptek és fellépnek még ma is. Jeles ünnepeinken felhangzik egy-egy dal, mely könnyet csal az emberek szemébe, s ezek egyben az öröm és a bánat könnyei is. Öröm, hogy mi itt vagyunk, és bánat, mert elfogyunk lassan, „mint egy gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll”. Hagyományápoló körünk tagságát évente újra és újra arra ösztökéljük, hogy minden jeles nap említést érdemel, hogy ne csak ápoljuk a hagyományainkat, hanem éljük is őket.

* Hogyan látja a verseci magyar közösség jelenlegi helyzetét, állapotát?

–A verseci magyarság helyzete semmivel sem jobb, mint a többié. Fiataljaink nagy része egy jobb élet után kutatva külföldre vándorolt, maradtak a középkorúak és az idősek. Ez azonban nem csüggeszt bennünket. Mindenkit visszavárunk, és addig is tesszük a dolgunkat, állunk a végvár bástyáján.

* Az utóbbi években változott-e a szórványban élők helyzete? Több-e a törődés, támogatás?

— Igen, a szórványok szórványában az utóbbi években sok minden megváltozott. A Magyar Nemzeti Tanács, a VMMSZ és a VMSZ odafigyel munkánkra, támogatja a tevékenységünket. A segítség nemcsak anyagi, hanem erkölcsi is. Jó és hasznos tanácsokkal látnak el bennünket, útmutatást adnak a pályázatok megírásában, elszámolásában.

* Harminc éve, vagyis 1992 óta nincs Versecen magyar oktatás. Működik-e még az anyanyelvápoló csoport, melynek az elindítása és munkája az ön nevéhez fűződött?

— Bizony, a beolvadás, majd a gyermekek kis létszáma megtette a magáét. A magyar tagozatot 1992 őszén megszüntették, tanítóként átkerültem a szerb tagozatra. Magam köré gyűjtöttem a szerb osztályokba járó magyar anyanyelvű gyermekeket, és foglalkoztam velük. Heti két órán, önképzőkörökön, nyári táborokban, fellépéseken gyakorolták, mentették a feledéstől anyanyelvüket. Munkámat az Illyés Közalapítvány segítette Budapestről. Az anyanyelvápolás ma is működik, negyvenhét gyermekkel. A hétvégi óvoda kéthetente az egyesületben várja a kicsinyeket, a két éve létező Ringató programot pedig a Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhetjük.

* Egykor „kollégánknak” is nevezhettük önt, hiszen a helyi magyar tájékoztatásban is szerepet vállalt. Kielégítőnek találja-e a szórvány megjelenését a médiában?

— Szerkesztője voltam a Vršačka Kula című szerb nyelvű hetilap magyar oldalának, mely Dél-bánáti Nemzetőr néven jelent meg, és igen kedvelt volt az itteni magyarság körében, hiszen rólunk szólt. Aztán egy szép napon nem kellettünk tovább, megszüntették a magyar oldalt. A Hét Nap tudósítója is voltam addig, amíg át nem adtam a lantot egy fiatalabb, tehetségesebb tollforgatónak. Ami a szórvány megjelenítését illeti a médiában, nem tartom kielégítőnek. Több figyelmet érdemelnének azok, akik távolabb vannak az anyaországtól. Jó lenne érezni, hogy a testvéreink tudomást szereznek rólunk, tudják, hogy valahol ott, a végvárakon is vannak magyarok, élnek és megmaradtak, hűek maradtak gyökereikhez. Őrt állunk a bástyán, hogy a végvári állapot ne terjedjen ki, ne jusson el Szabadkáig.

* Milyen tervei vannak a verseci Herczeg Ferenc Emlékbizottságnak, melynek ön az elnöke?

— Az idén ünnepeljük a sorrendben XXV. Herczeg Ferenc Emléknapokat. Büszkék vagyunk az írófejedelmünkre, a városunk szülöttjére. Mint minden évben, így az idén is szeptember harmadik hetében rendezzük meg az eseményt, a Verseci Szüreti Napok keretében. Ilyenkor lehet igazán látni, hogy Érdsomlyón, azaz Versecen, ahol huszonkét nemzet él békében és egyetértésben, hogyan ünnepelünk. Az első napot hagyományosan a gyerekeknek szánjuk, míg a másodikat a tudományos tanácskozásnak.

* Amikor 2016-ban, a Magyar Életfa díj átvétele után készült önnel egy beszélgetés a Hét Napnak, azt mondta, ha újrakezdhetné, akkor is tanító lenne. Méghozzá a szórványban. Miért?

— Valóban minden lehetséges alkalommal hangsúlyozom, hogy ha újrakezdhetném a pályafutásom, akkor is tanító lennék. Tanító, mégpedig a nép tanítója. Azoké, akik kérik és elvárják, valamint megköszönik a segítséget. Azoké, akiknek a legjobban kell a segítség. Most viszont úgy gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben amíg csak egy ember is van, aki igényli a segítséget, kutya kötelességem tenni a dolgomat.