Zentán, a Művelődési Ház színháztermében január 13-án a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén adták át a VMMSZ díjait. A nagybecskereki egyházmegye nyugalmazott püspökét, msgr. Huzsvár Lászlót Aranyplakettel tüntették ki. A püspök atyát horgosi otthonában arról kérdeztem, hogyan fogadta a kitüntetés hírét.
- Mi sem természetesebb, hogy az elismerés számomra a megbecsülés jele, ezért örömmel fogadtam. Ilyenkor mindig Lukács evangéliumának soraira gondolok: ''...amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” Mindenképpen fontos, ha az ember akár vallási, akár nemzeti értelemben átérzi, hogy vannak kötelességei, a kötelezettségtudat legfőbb helye azonban a család. Ez az a legkisebb egység, alapsejt, amire az egész társadalom épül. Szükséges, hogy az emberek ezt ne csak felismerjék, hanem tartsák is ehhez magukat. Más szóval, a családi életből fakadó tennivalók a feladatnál többet jelentenek, egyfajta állandó kötelezettséget. A családtagoknak ugyanis az a küldetésük, hogy egymást támogassák, és egymást segítve tegyék széppé a mindennapjaikat. Örüljenek annak, hogy vannak egymásnak. Örüljenek, hogy valakivel, a hozzájuk legközelebb állóval (a családban a férj, a feleség és a gyerekek) együvé tartoznak, de mi papok is meg tudjuk élni az összetartozást - mint természetes egybekapcsoltságot - a hozzánk legközelebb állókkal. Azért is jöttem most haza, miután nyugalmazott püspökként élem az életem, hogy itthon, az erőt adó környezetből töltekezzem fel a mindennapokra. Hogyisne, hiszen tisztán visszaemlékszem rá: melyik ablakból lestem, hogy jön-e már haza az édesapám, a másik ablakból pedig a főúti forgalmat figyelhettem. Ezek a falusi kedves emlékek melegséggel töltenek el. Nem révedezés ez, hanem egyfajta nyugodt átélése annak, hogy innen léptem ki az életbe, és természetes, hogy ide is térek vissza. Ady Endre szép verssorait idézhetném: ,,Föl-földobott kő, földedre hullva, /Kicsi országom, újra meg újra. /Hazajön a fiad”. Az élet, mint a feldobott követ, úgy röpít ki bennünket a világba, de aztán hazahív, mi pedig igyekszünk hazatérni, az otthon, a gyermekkor színhelyére. Minden ember életében az emberré formálódás szép szakasza a gyermekkor. Számomra ez valahol az ezerkilencszázharmincas évek közepére tevőik. A mai lüktető élettempó már az emlékezetben is túllépi a tíz-húsz éven túli eseményeket, és igyekszik csak azt megőrizni belőle, ami szorosan hozzátartozik. Éppen ezért vagyok hálás, hogy itthon lehetek, a saját családi házunkban. Egyféle biztonságot nyújtanak ezek a régi falak, és fontos számomra az is, hogy a szomszédok még emlékeznek arra a gyerekre, aki valamikor voltam. Ez a miliő fellelkesít, biztat.
* Úgy tartja a mondás, hogy az emlékezet és az idő mindent megszépít. Püspök atya lát-e különbséget a régi idők és a ma emberének hite között?
- A vallási élet mindig hozzátartozik a társadalmi mozgásokhoz, kölcsönösen hatnak egymásra. Sokan hajlamosak arra, hogy az évtizedekkel korábbi gyakorlathoz viszonyítsák a dolgokat, és ezért most keveslik a templomba járók számát. Nem akarják sehogyan sem észrevenni, hogy napjainkban a médiumok nagyon nagy helyet adnak a vallási műsoroknak. Vasárnaponként számtalan rádió- vagy tévécsatornán találhatunk olyan műsorokat, amelyek vallási érdeklődésünket kielégítik, lelkünket felüdítik. Ez a lehetőség korábban nem adatott meg, érthető tehát, hogy aki vallásos elmélyülés után vágyott, az kénytelen volt a templomba elmenni. Vallási vonatkozásban is kialakult tehát a közösség. Az ember természeténél fogva istenkereső, a gondolkodó, érző ember pedig ma sem tud kitérni az elől, hogy így vagy úgy, akár a média révén is, találkozzék Istennel. Ily módon azonban hiányérzetünk is támadhat, mert az ember azért mégiscsak közösségi lény, és vallási síkon is szüksége van a közösségi tudat állandó bővítésére, hiszen ez a tudat erősít bennünket, hívő embereket a hitünk megélésében.
* Nincs nemzeti megújulás hitbéli, vallási megújulás nélkül. Évtizedekkel ezelőtt a Püspök úr a szabadkai klasszikus gimnáziumban, a Paulinumban is tanított. Véleménye szerint miként függ össze a magyar nemzeti és vallási megújulás a végtére is keresztény alapokon nyugvó kultúrával?
- Művelődési értékeink nemcsak megörvendeztetnek, hanem önérzetessé is tesznek bennünket. Jólesik az embernek látnia, hogy nemzeti értéke nem csorbult. A kitüntetés nemcsak felismertette velem, hogy a magyar művelődésben rejlő értéknek mekkora a becsülete, hanem abban is megerősít, hogy jól tettem, amikor a nemzeti értékrendet követtem, és arra oktattam, neveltem tanítványaimat és a híveket. Ugyanakkor arra int, hogy továbbra is tartsak ki ezen az úton, hiszen ez egy olyan erő, amely minden téren folyamatosan képes megújítani bennünket. Így szól a vallásban uralkodó régi mondás: Ecclesiam semper reformandi, azaz az egyházat mindig reformálni kell. Állandóan, újból és újból rá kell döbbennünk, hogy azoknak az értékeknek a szemlélete, amelyek még a gyermekkorunkban belénk plántálódtak, elevenek, a megújuló ember részévé tud válni. Isten rendkívüli nagy ajándéka a nemzeti kultúra. Nagyszerű megnyilvánulásai vannak, és talpra állít bennünket, amikor az elszürkülés, ellaposodás, életuntság kerít bennünket hatalmába, mivelhogy nekünk nem ezekre van nekünk szükségünk, hanem az életszeretetre, az élet újjáalakítására. A társadalmi ellaposodás egyik jele az, ha mindent csak az anyagiakon keresztül szemlélünk. Ez bizony beszűkíti az ember szívét, lelkét. Kialakul a fogyasztói társadalmi szemlélt, miszerint azért dolgozom, hogy vásárolhassak. Nem biztos, hogy ez az emberi munkaszeretet igazi mozgató ereje, pontosabban fogalmazva, biztos, hogy nem ez a munka mozgató ereje. Éppen ezért fontos, hogy értéktudatunkban ne hagyjon el bennünket az új emberré válásra való törekvés.