A fénykép 1961-ben készült, a fehér galléros ruhában látható lány az én gyönyörű kézilabdás anyám.

Az urak között meglátszanak a különbségek, a mackótól a krombi kabátig. Természetesen senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kabát valóban az lett volna, de a ’60-as évek kezdetén már kezdtek megmutatkozni a szociális különbségek, melyeket az emberarcú szocializmus lehetővé tett, bizony, erőteljes nyelvcsapásokkal ölelték körül a családokat, a nagycsaládokat is.

De ne rohanjunk ennyire előre.

A fénykép 1961 tavaszán készült, a nagyszülők az én sváb dédszüleim — egy kisradanováci kivétel, nem mintha nem éltek volna arrafelé svábok, ha nem is olyan rengetegen, de az biztos, hogy sem arra, sem másfelé nem a nagycsalád volt az ismertetőjegyük.

Sváb nagycsalád a fényképen, dacolva a nemesmiliticsi örökséggel, szembefordulva az iparosok iparkodó és gyarapodást hozó szigorával, a takácsok és pékek hajnali szorgalmával.

Természetesen nem volt ebben semmi akarnokság, egyszerűen csak így alakult, mert a fényképen látható dédapa „aszonta az öreg Kis, hogy egy kicsit igyunk is!”, mielőtt ezt a formulát mint életfilozófiát olyan mértékben magáévá nem tette, hogy elveszítette a Főposta melletti kisutcában a pékségét, ahonnan hat gajsec hordta szét hátára szerelt puttonyban, óriási kosarakban a forró és illatos kenyeret, nagyon szerette az életet, a feleségét és nyilvánvalóan a gyerekcsinálást. Ennél jobban csak a bort, de mire ez kiderült, addigra a dédanyámnak „tyertek-tyertek tyerekeke, sütök nektek fonott kalácsot meg főzök finom páp levest” már hat gyerek rohangált a szoknyája körül. Az ő gyerekeik láthatóak a fényképen.

Anyám a gyönyörű kézilabdás, ruhája is másmilyen, fehér galléros, tartása büszke, makacs.

A kilenc unoka azt mutatja, hogy a hat gyerek inkább megfogadta a nemesmiliticsi sváb ősök (nagyszülők) útmutatását, és egy, egy-két gyereket csinált, hogy gyarapodni lehessen. Mert időközben háború is volt, járeki láger is volt, menekülés is volt, kitelepülés Münchenbe, majd onnan Los Angelesbe, államosítás is volt, bár a dédapámtól nehéz lett volna bármit is elvenni — ebből következett aztán, hogy Apám, aki a fényképen látható utca végéből nyílóban lakott és a környékbeli tanyá(ko)n nőtt fel, súlyos lelki krízisen ment keresztül, amikor szembesült ezzel a nagycsaláddal: velük, a kisradonováci betyár lovasokkal ilyesmi igazán nem fordulhatott elő, a vagyonra vigyáztak, gyarapították. Zemkók, Katonák, Kákonyik is voltak a lovasok, de erre most ne induljunk el.

Anyám selymes barna tekintettel és karcsú bokával úgy fordult meg, és hagyta ott Apámat az utca másik végén lévő feszület előtt a Palicsi úton, amikor jött a villamos, mintha soha nem látta volna, meg sem akarta volna ismerni. Akkor már a VIII. körben laktak, a város másik végében, szinte biztos volt, hogy — hacsak nem jön a nagyszüleihez látogatóba — soha nem is fog találkozni ezzel a zöld szemű, akarnok, nagy álmokkal és merész beszéddel gangoskodó fiúval.

Nem azért találkoztak újra és újra, mert Anyám meglátogatta a nagyszüleit, természetesen meglátogatta, hanem azért, mert Apám rettenetesen járt utána. Majdnem meg is halt egy árok partján, késsel, boxerral kapott, másik kőrbe tartozó lány után nem lehetett rizikó nélkül kajtatni, pláne olyan szép és makacs, okos és büszke lány után, mint az Anyám.

A ház, melyet nem láthatunk, de én minden alkalommal, hacsak tehetem, elhajtok előtte autóval, a legnagyobb szégyen volt, mely embert érhet. Ennél még az éhenhalás, a világgá rohanás is, a vízbe ölés és a mestergerendáról való önlelógatás vagy a kútba ugrás is életszerűbb megoldás lett volna. A ház, miután a dédapám teljesen tönkrement, lett. 1942-ben, amikor a nagyanyám éppen olyan idős volt, mint ezen a fényképen az Anyám. A nővére két évvel idősebb.

Akármilyen csodálatos egy ország feltámadása és a nagycsaládokra való odafigyelés, az egyszerűen elfogadhatatlan, megemészthetetlen, förtelmes és undorító, hogy rá legyünk szorulva. Állítólag ezt mondta a dédapám a Loridon néninek, mielőtt belelépett a kútba. De nem azért lépett bele, mert meg akart volna halni, hanem mert túl sok bort ivott. Ez 1955-ben történt, tehát a fénykép és az emberi életre oly jellemző csodák okán túlélte. A csodákban csak a katolikusok hisznek, ezért ragyognak úgy a vitrázsok és csillognak a szentképek. A végén ők is ugyanolyan nyomorultul halnak meg, de az út, az út! Az ragyogással van megszórva.