A filmes fórumokon egyenesen odáig mentek, hogy A nagy pénzrablást (La Casa de Papel) a legjobb öt Netflix-sorozatként aposztrofálták. A hype-vonatra úgy ültem fel, hogy csak mérsékelten néztem utána, miről is van itt szó valójában. Aztán a sorozat nézése közben nem is annak minőségétől, forgatókönyvétől vagy akár a színészi teljesítményektől estem hanyatt, hanem inkább attól az elképesztő rajongástól, amely ezt az egész jelenséget övezi. A színészeket milliók követik az Instagramon, koncerteket, nézőtalálkozókat tartanak, dedikálnak, talk show-kban szerepelnek, termékeket népszerűsítenek. Sőt még egy szerbiai vonatkozású szál is van, hiszen az egyik főszereplő, Helsinki (Darko Perić) szerb színész, aki szívesen ad interjúkat hazai rádió- és tévéműsoroknak. Talán ennek is betudható, hogy A nagy pénzrablás itthon is rendkívül népszerű.

Kép: imdb.com

Van egy rablókból, tolvajokból és kasszafúrókból álló csapat, mindegyikük egy-egy város nevét kapja a Professzortól, a misztikus bűnözőzsenitől, akinek van egy terve: kirabolni a Spanyol Királyi Pénzverdét. A városnevek egyébként azért kellenek, hogy ne tudják azonosítani egymást: Berlin, Tokió, Rio, Denver, Moszkva stb. A színészek, illetve a karakterek többsége igen eredeti figura. Néhány túljátszott pillanatot kivéve szerethetőek és emlékezetesek. A narrátor Tokió, a szexi és bevállalós csaj, aki lázad, szerelmes, harcias, és mindig van egy B terve.

A sorozat első két évadja ennek a rablásnak a részleteit követi nyomon, és az, ami az első néhány részben még érdekesnek és izgalmasnak tűnt — az izgalmas cliffhangerekkel együtt — csakhamar A szökés (Prison break) bazári utánzatára kezd emlékeztetni, bár abban nem vagyok biztos, hogy ez dicséret vagy sértés. Leszögezhető, hogy A nagy pénzrablás az amerikai sorozatok feszült tempóját és stílusát igyekszik másolni (leginkább A szökést és a 24-et), a képlet pedig néha működik, néha nem. Ahogy halad előre a sztori, egyre elképesztőbb fordulatok és valószínűtlen események láncolatai történnek, melyeket egy idő után helyenként kínos lesz nézni. Kár azonban tűzzel-vassal harcolni A nagy pénzrablás ellen, mert semmi rosszat nem akar. Nem veszi komolyan magát, kizárólag a szórakoztatáson van a hangsúly, a nézők legtöbbje bizonyára nem gondolkodik majd sokat azon, hogy miért nem találja el soha egyetlen golyó sem a célpontot, miért áll be egy túsz a rablók csapatába, vagy miért olyan tehetetlen és szerencsétlen a spanyol rendőrség.

A nagy pénzrablás első két évadja valójában egy túszdráma, mely képtelenül hosszúra nyúlik. Az egyik legérdekesebb karakter Berlin, aki egyszerre karizmatikus vezető, szerető testvér és őrült pszichopata. A legnépszerűbb pedig minden bizonnyal maga a Professzor, Salvador Martin, aki a számítógépes kockákra jellemző fizimiskájával és az úriemberes modorával gyorsan belopta magát a nézők szívébe. A szerelmi szálak óriási szerepet kapnak (a spanyolok, úgy tűnik, ragaszkodnak hozzájuk), melyek egy ilyen precízen kifundált rablás során természetesen hatalmas kockázatot rejtenek magukban.

Ami a zenét illeti, széles a paletta, vérpezsdítő spanyol és olasz dalok váltják egymást, illetve kiemelt szerepet kap a partizánhimnusz, a Bella Ciao. A szerzemény a sorozat hatására reneszánszát éli, végtelen számú megtekintéssel és feldolgozással a YouTube-on. A spanyol szappanopera legendás és több évtizedes műfaja tehát meghallotta a XXI. század hívószavát, és hiába aggatjuk rá az akció-krimi meghatározást, a szappanopera jelleg végig körbelengi az eddigi négy évadot.

A mostani siker ellenére azonban sokáig úgy tűnt, a sorozat megbukik. 2017 májusában tűzte műsorra Álex Pina szériáját a helyi Antenna 3 televízió. Szó szerint alig nézte valaki, csodák csodájára viszont decemberben megvette a Netflix, és gyorsan újra is vágták az első két évadot. Az új formátum már telitalálatnak bizonyult, és A nagy pénzrablás mind saját hazájában, mind külföldön hatalmas népszerűségre tett szert.