Nem tudom pontosan megmondani, hogy életemben hányszor futottam már kényszerből, de amikor ez a vadászkaland történt, akkor nagyot szaladtam. Sokáig nem is meséltem el senkinek, mert féltem a következményektől, most viszont, ennyi év távlatából azt hiszem, már bevallhatom, hogy útlevél nélkül, futólépésben jártam meg Magyarországot röpke néhány perc alatt. Pedig olyan szépen indult az az őzbakvadászat.
Két olasz vadászt kaptam az újvidéki irodától. Azok közé a kevesek közé tartoztak, akik nem az apróvadvadászatot kedvelték, hanem inkább a golyós puskás vadászatot.
Szabadkán a Pátria Hotelben voltunk elszállásolva, így mindennap autóval utaztunk a számunkra kijelölt területre. Aznap Bajmok határa volt az úti célunk. Hajnalban keltünk, idejében ott voltunk a vadászháznál, már várt bennünket az ottani vadőr, és örömmel újságolta, hogy van egy olyan bakjuk, amelynek az agancsa nem mindennapi, megsérülhetett, és igencsak deformálttá vált. Sok vadász éppen az ilyen bakokat részesíti előnyben, busás összegeket fizetve annak a vadásztársaságnak, amelynél ilyen található. Az volt az egyetlen gond, hogy ez a bak rendszeresen ingázott Magyarország és az akkori Jugoszlávia területe között. Tehát úgy kellett megközelíteni és elejteni, hogy lehetőleg ne lőjünk át a szomszédos ország területére, és a bak is itt maradjon.
A felkelő nap sugarai mindnyájunkat a határzóna mellett értek. Lovas kocsival cserkeltünk, mert az autó zúgásától félt a bak. A számunkra kirendelt kocsis maga is vadász volt, így ügyelt az uralkodó szél irányára, azaz szembe mentünk a légáramlással, hogy az a szagokat és a hangokat ne a vad felé vigye. Félórányi kocsikázás után egy bokros területen megláttuk a számunkra kijelölt bakot. Valóban különleges volt a trófeája, olyannyira, hogy az a vadász, akinek lőnie kellett volna, addig gyönyörködött benne, amíg a bak vissza nem lépett a bokrok közé. Vártunk rá egy ideig, de csak nem jött elő. Ekkor a kocsis azt találta ki, hogy mi szálljunk le a vadásszal, álljunk lesben, ő meg a kocsival megpróbálja kiugrasztani a másik irányból. Így is lett. Mi leszálltunk, ő meg a másik vadásszal átkocsikázott a bokros másik felére, de a nagy igyekezetben az egyik kerék belecsúszott egy árokba, és mindannyian leborultak a kocsiról. Szerencsére senkinek sem lett baja, de a bakunk a nagy hangzavartól megijedt, és nagyokat szökellve megindult a határzóna felé. A vadászom viszont — lőboton tartva a fegyverét — követte, és amikor a bak megállt egy pillanatra, meglőtte!
Úgy tűnt, hogy el is találta, mivel az állat felbukott. Örömünkben meg is indultunk arra a helyre, ahol legutóbb láttuk. Ez viszont nagy hibának bizonyult, mert a bak ijedtében, utolsó erejét összeszedve átfutott a magyar oldalra, és ott feküdt el. Úgy tűnt, elvesztettük. Ekkor jöttem én lázba! Előrehajolva, futólépésben átrohantam a senki földjén, be a nagy fűbe, elkaptam a bak agancsát, az akkorra már kimúlt állatot feldobtam a hátamra, és ahogy jöttem, úgy vissza is futottam a mi oldalunkra. Addigra odaért a kocsi is a vadászokkal. Nem volt gratuláció, nem volt örömködés, valahányan felpattantunk, és szó nélkül eltűntünk! Akkorát futottam, hogy még gratulálni sem tudtam, csak lihegtem, de a bakot bevittük a vadászházba!
Leszállva a kocsiról, előbb némán kezet ráztunk a vadásszal, majd amikor megkérdezte, hogy töreket hoztam-e odaátról, akkorát nevettünk, hogy mindenki minket nézett. Mondtam, hogy az őz helyett kis híján én haraptam fűbe, legközelebb viszont majd Ő szaladjon át a szomszédos országba vadért, illetve utolsó falatért neki!
