Szinte a kezdetektől fogva meg kellett szoknom, hogy én vagyok a legidősebb a csapatban. Igaz, akkortájt egyáltalán nem zavart, hogy a társaim huszonévesek, én pedig már a negyvenes éveim második felét tapostam. A horgászsportban a tapasztalat, megfontoltság igen fontos követelmény. A világnagyságok is többnyire középkorúak, akkorra adódik össze ugyanis a tehetség a több évtizedes gyakorlattal. A baj az ötvenedik születésnapom után kezdődött, amikor halántékom őszülni kezdett, és a bajuszomon is megjelentek a „tejfeles” szálak. Akkorra már az ifjú titánok igencsak éreztették velem, hogy nem egy kategória vagyunk. Fokozatosan kiszorultam az első csapatból, és inkább a szervezői, klubvezetői, csapatkísérői feladatok jutottak nekem. Az egyéni versenyeken viszont indultam, és 2000-ben sikerült megnyernem a községi bajnokságot. Ezen a többfordulós megmérettetésen különböző technikák alkalmazását lehetett alkalmazni. Volt hosszúbotos (6 m+), matchbotos meg szabadon választott forduló is, és a sorrend a helyezési számok alapján alakult ki. Maga a bajnokság igen tekintélyes volt, hiszen minden valamit számító versenyző indult a város legjobb horgásza titulus igen megtisztelő címért.

Az ünnepélyes eredményhirdetés előtt fiatal klubtársam olyat talált mondani, hogy néha a vén kecske is megnyalja a sót. Csapattársak között nem ritka az ugratás és a tréfálkozás, a korkülönbséget sem vettük szigorúan, de akkor félig komolyan, félig a vicc kedvéért azt mondtam neki (pedig akkorra ő már vidékünk egyik legtehetségesebb horgásza volt), hogy bármelyik vízen bármilyen technikával megverem. Szó szót követett, és mivel az egész pecásnépség hallotta a kihívást, nem lehetett visszakozni. De hogy tétje is legyen a dolognak, a fogadást pénzhez kötöttem (mondván: ingyen nem töröm magamat). Nem emlékszem pontosan az összegre, de biztosan néhány havi zsebpénzébe került a fiatalembernek. A helyválasztást és a módszert nagylelkűen rá bíztam, nehogy szó érje a ház elejét.     

A palicsi versenypálya mint helyszín adta magát, és ifjú barátom az akkor igen „menő” rakósbotos horgászatot választotta. A kitűzött versenynap délutánján találkoztunk a parton, megbízott versenybíró és megfigyelők jelenlétében. A helyválasztás körüli kezdeti udvariasság után a részemről kijelölt helyet elcseréltük. Mivel ő volt a kihívott fél, ez még belefért. Én általában (és ez nem csak a koromtól függ) lassabban, körülményesebben csomagolok szét, ő viszont pillanatok alatt elkészült, ezért eleve lépéshátrányban voltam. A segítők elkezdték számolni a halainkat, és amikor már az ifjú titán folyamatosan 4:1-re vert percenként, elkönyvelték a végeredményt, majd elmentek más után nézelődni. Csakhogy az első negyedóra után elkezdett beérni az akkor és ott leginkább népszerű sárga etetőanyagom, ezért a fogások kiegyenlítődtek. Ez a francia csalogatóanyag azért volt különleges, mert sem édes, sem illatos nem volt, ellenben olyan penetráns cipőpasztaszagot árasztott, hogy százméteres körzetben érezni lehetett. Ma sem tudom, miért tetszett ez annyira a tó akkori igen satnya, féldekás kárászainak.

Miután meggyőződtem róla, hogy kellő tömegben nyüzsögnek a halak az úszóm alatt, elkezdhettem gondolkozni a halfogás gyorsításán. A bot hosszán a fogadás miatt nem lehetett változtatni, ezért hígabb etetőanyaggal kezdtem el odacsalogatni a halakat a fenékről. Ehhez már csak a szereléket kellett megkurtítani, és már indulhatott is a „halgyártás”. Verseny közben nem tanácsos oldalra pislogni, ha minden 15 másodpercben ki kell venni egy halat, mert könnyen hátrányba kerül az ember, de én nem bírtam ki, és időnként ellenőriztem a kettőnk közti tempót. Miután megbizonyosodtam, hogy az állás tartósan 3:2 a javamra, nyugodtan folytattam ezt a taktikát. Párbajtársam is észlelhette a bajt, mert egyre kevesebbet szólt be nekem, mígnem a visszatérő segítők teljesen kedvét szegték a végső kimenetel tekintetében. Hogy megnyertem ezt a késhegyre menő versenyt, azt csak akkor éreztem igazán, amikor barátom felkérte a haverját, hogy menjen haza pénzért. Folytattuk a már rég nem egyenlő küzdelmet, mígnem az utolsó óra elején a kihívott fél bejelentette, hogy feladja, és javasolja az egyenlőtlen küzdelem befejezését.

Ez az ajánlat nekem is megfelelt, mert már kezdett fájni a karom a sok intenzív bottologatástól. A mérlegelésen kiderült, hogy az én 6060 grammomra ő csak 4580-nal tudott válaszolni. Igaz, hogy több tanú volt a parton, de én mindenesetre bizonyító fényképeket készítettem, és egy papírdarabkán elismervényt is írattam vele dátummal és aláírással. A bizonyítékokat még mindig őrzöm, csak a szomorú vesztest ábrázoló fotó kallódott el. Ott, a helyszínen elszámoltunk, és mindenki ment a dolgára, ki boldogan, ki pedig kevésbé jókedvűen.

Hogy még nagyobb elégtételt vegyek a sértésért, a képeket és az elismervényt kellő kommentár kíséretében kitettem a horgászotthon hirdetőtáblájára, hadd lássa ország-világ, hogyan jár az, aki lebecsüli az „öreget”.

Hogy ilyen jóra sikerült a bosszú, az nem igényel különösebb elemzést. Egyszerűen csak annyi történt, hogy a fiatal barátom alábecsült (nem teljesen alaptalanul, hiszen akkoriban 100-ból 99-szer megvert volna), és nem a legjobb kellékeket használta, ami megbosszulta magát.

A leírt történet nem rontotta el a barátságunkat, azóta mindketten klubot cseréltünk, de még napjainkban is szívesen horgászunk együtt. És mivel Gábor megfizette a tanulópénzt, még azt is megengedem neki, hogy néha vén kecskének szólítson.