Napjaink megnövekedett tudásanyagát nem lehet teljes egészében elsajátítani, ezért társadalmunknak tevékeny, gondolkodó, munkaszerető, érdeklődő egyénekre van szüksége, akik hajlandóak és képesek gyarapítani ismereteiket. Ennek kialakítása, irányítása már a kora gyermekkorban megkezdődhet, ezért használjuk fel a gyermek veleszületett tevékenységi vágyát, hajlamát, utánzókészségét, hogy aktívabb, dolgosabb, kezdeményezőbb felnőtté váljon.
A kisgyermeket kezdetben pusztán a tevékenységi vágy, az állandó mozgás ösztönzi. Számára nem a munka eredménye, hanem a cselekvés a fontos, például söpröget, de nem azért, hogy környezete tisztább legyen, hanem magáért a cselekvésért, melyhez gyakran társul annak a vágya, hogy ő is „dolgozik”, akárcsak a mama/papa. Utánozni akar, észre akarja vetetni magát, persze dicsérő szavakat is szívesen fogad. Más formában is készséggel utánozza a felnőttet, segíteni akar neki, ezért pedig elismerés jár.
Később a tevékenység révén elért eredmény és a vele járó sikerélmény foglalkoztatja, majd rájön, hogy neki is haszna van a munkából, például ha hamarabb készül el a játékelrakással, hamarabb mehet ki az udvarra vagy a szomszéd kisfiúhoz, kislányhoz játszani. Ilyenkor éri el a belátás fokát, élményét.
A gyermek belátja, átéli a munkája hasznosságát, eredményét, tapasztalja, hogy ezzel másoknak is a kedvében járhat, hasznára válhat, és rájön, hogy munkájára másoknak is szükségük van, és ez idővel tartós belső indíttatássá válik.
A gyermek tevékenységében az egyik legfontosabb indíttatás a szokás. Egy megszokott cselekvés később szükségletté válik — például a kiskert vagy a házi kedvenc gondozása, a tiszta környezet megőrzése, a mindennapi felkelés-lefekvés állandó időpontban —, ez pedig megfelelő alapja lehet majd a magasabb szintű indíttatásnak is.
Ne tévesszük szem elől azt a körülményt, hogy az értelmes tevékenység leghatásosabb formája a játék, a játékosság. A játék teszi a gyermeket leleményessé ötletei, elképzelései megvalósításában. Ennek során szokja meg a többi közt az elmélyedést, a gondolkozást, a gondok megoldását, sajátítja el a másokkal való együttműködés mikéntjét, az indulatainak, a haragnak, a dühkitörésnek a levezetési módját.
A gyermek életében a játék ugyanaz, mint a felnőttében a munka. A jó játék hasonlít a jó munkához, a rossz játék a rossz munkához. Gyermekeinknek ezért teremtsünk olyan életfeltételeket, amelyek gazdagok játéklehetőségben, hiszen a munka a játékból fejlődött ki, és a játékhoz viszonyítva nem más, mint a gyermeki tevékenység fejlettebb formája. Amikor a fiú kapitány, pilóta, asztalos, a kislány főzőcskét játszik, a babájának a mamája, akkor a játékából tükröződik a munkához való viszonyulása, a munkáról való elsajátított ismerete is. A felnőtt munkájáról alkotott vélemény csak akkor kezd kialakulni a gyermekben, ha maga is tevékenykedik. Ha csak hallott a munkáról, azaz nem vett részt benne, ha nem élte át annak a sikerét, sikertelenségét, nehézségeit, örömét, akkor csak mások számára tartja kötelezőnek, magára nézve nem. Csak munkavégzés közben alakulnak ki azok a tulajdonságok — kitartás, fegyelmezettség, önállóság, kezdeményezés, a nehézségek leküzdése, a megelégedettség a siker után, a kedv, az örömérzet felkeltése, a minél jobb elvégzésre való törekvés —, amelyek feltételei az eredményes munkavégzésnek. Az alapfeltételekhez tartozik a feladat tudatosítása és az ítélőképesség kialakítása is, annak jóhiszemű elfogadása, hiszen a munka általa válik minőségivé.
A gyermek már kiskorától fogva szokja meg, hogy bizonyos feladatokat anélkül is el kell végeznie, hogy erre külön figyelmeztetnék: például hogy elrakja a ruháit, játékait, hogy előkészítse az óvodai, iskolai tanszereit, stb. Ismerje meg azt az érzést, hogy ezt vagy azt el kell végeznie, meg kell tennie. Ez természetesen nem egyik napról a másikra történik. A gyermeknek kezdetben szüksége van segítségre — és mindvégig dicséretre.
Igen fontos az is, hogy a gyermek képes legyen megítélni a munkája gyümölcsét. Amíg kicsiny volt, mindenért (rajzért, szavalásért stb.) dicsérték, bátorították, hogy növeljék az önbizalmát, és persze kedvet akartak ébreszteni benne a további teljesítéséhez, a következő munkához. Ha azonban állandóan csak dicsérünk, a gyermekben nem alakul ki annak a képessége, hogy képes legyen objektíven megítélni a teljesítményét. Ezért mondjunk tapintatosan véleményt már az öt-hat évesek munkájáról is. Például: Szépen letörölted a port, csak elfelejtetted visszatenni a csipketerítőt. Szép a rajzod, csak kár, hogy nem vigyáztál eléggé, és kissé összegyűrődött, pacás lett.
Arra kell törekednünk, hogy a gyermekben lassan kialakuljon az igény a minőségi teljesítmény iránt. Ha ez az igény nem különösebben nagy, a gyerek csak felületesen végzi el a munkáját. Ha azonban túl sokat kérünk, elbátortalanítjuk, és az a képzet alakul ki benne, hogy ezt úgysem tudja elérni, nem tud megfelelni — és feladja. Ha pedig a gyermek nincs megelégedve önmagával, meginog az önbizalma, és fennáll annak a veszélye is, hogy boldogtalan, elégedetlen felnőtté válik.
Mindent összegezve: ne a jelen legyen a nevelés fő szempontja! Helyette álljon előttünk annak a felnőttnek a képe, akivé nevelni akarjuk a gyermekünket, akit jól ismerünk, akiről tudjuk, hogy mire képes és melyek az „érzékeny pontjai”. Nevelési módszerünk alapja az önállóságra, a tevékenységre, a fizikai és szellemi munkára való nevelés legyen, azaz a gyermekünk kezdeményező egyéniséggé való alakítása. A szülői háznak ezt a kezdeményezést kell kezdettől fogva fejlesztenie, támogatnia.
